Hollósy Tóth Klára: Visszamentve

Van hangulat, mely visszahoz téged,
beleveszem lényed mámorába,
megtöltve veled ez ürességet,
varázslat ül a vágyak falára.

Ez a legszebb, mit ez élet adhat,
mindaz mi volt, régmúlt már, messze jár,
a hiány még belül felragyogtat,
s nem kell hozzá semmi félhomály.

Látom szemed, hamisan mosolyog,
a régi nyarat bűvöli körém,
hallom a lépted, ahogyan kopog,
ismerlek, nem téveszt meg a sötét.

S már érzem magam a karjaid közt,
a volt érzéseket visszamentve,
a vágy képzelet, idéző hírnök,
feltámadást ragyogtat a csendre.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Csiki László: Személyes ügyek

Amikor már semmid nem maradt,
kitalálod a semmiből önmagad,
megtalálsz elvett szavakat,
börtöncella vagy konyha homályán,
akár verések, vesztések árán.

A lelkes, vészes butaság évadán
mintha lelkedből éhen szólanál,
késve bár és mégis túl korán:
felfakadsz, meglettnek születetten
a légszomjas, szótlan szünetekben.

S magányodban vígságig vigasztal,
mint egy jól elénekelt panaszdal,
hogy bírtad mostanáig hanggal,
mindig újra, de sohase elölről,
és telik még lélekből, erőből.

Szoros teredben ez az ének
felfelé szállhat csak, a fedett égnek,
s habár egyedülvalónak véled,
tudd: földszerte így sikoltoz,
akit földje, sorsa köt a korhoz,
így nyög föl ösztönből az elme
a végső erejére lelve,
s kap hangra a mentő gondolat:
találd meg újra és újra önmagad,
találd ki az elvett szavakat,
és feldereng a semmi közepén
az elfelejtett szó is: a remény.

Szij Melinda : Tél-éji nász

Félárbocra ereszti zászlaját az est.
Kirakja csillagokkal, megfesti alkonyszínekkel,
s jelvényül tűzi rá a szemérmes félholdat.
Tűzropogásból rakunk fészket a csendbe,
míg az éj zsákjába gyömöszöli nappali
fény forgácsait.
Aztán lebbenő szerelmi lobogó alatt vágyaim
rám nehezülnek, szépséges sámán leszek,
érdemérem neked, mint nyakláncodról szíveden
függő medál.
Hóprémes táj ágyunkon testem terített asztalod.
Függőágyán szomorú szűz a holdvilág,
míg kezed arcomon andalog.
Bőröd illatából mély levegőt veszek, s benn tartom,
míg érintesz, hogy elhihessem magamról a jót.
Hullámaink kötelet sodornak lábaink köré,
s ujjad gyűrűként ujjamra fonva feszítesz rám
égtől áldott leplet - vérnász-takarót.

Fecske Csaba: Félálom

  Az éjszakai hangok zátonyát
  a csönd szelíden körbefolyja,
  az álom gázlóin most lábol át,
  ki minden fényedet kioltja,

  akit vendégül lát az álmodó.
  Ez az emlékezésszerű lét,
  mint tó vizén a körre kört rovó
  hattyú tollán holdfény szórt ködét

  csillantja meg egy más tér fényeit,
  ahonnét az üzenet érkezik,
  bár nem tudod, mi az üzenet.

  Nem tudhatod, kiért nyúl kezed,
  talán belőled ő egy kis darab,
  amit melegével most visszaad.

Fodor Emese: Mikor a szemedbe néztem

Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a tengert, s a homokpartot,
A kék eget, s a szikrázó napot.

Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a csillogó gyémántot,
S a gyönyörű smaragdot,

Mikor a szemedbe néztem,
Magamat láttam mosolyogva,
S láttam ölelő karodban
Megpihenni lelkem.

Mikor a szemedbe néztem,
Egy új világot láttam
Mely eddig csak álom volt
S láttam az utat,
Mely a jövőbe tekint.

Mikor a szemedbe néztem,
Egy világ mosolygott vissza rám,

Mikor a szemedbe néztem,
Testünk egyé forrt,
S a mámor hevében
Hangunk az égbe szólt.

Forró Hajnalka: Egyszer

Szótlanul terülnek el
A csend szavai,
Lágyan érintenek -
Csillaggá csókolják
Szívemet,
Amíg emésztő tűzként
Egy leszek veled.

Forró Hajnalka: Ima

Istenem!
Adj poklot és adj mennyet,
Hogy lássam milyen magas az Ég,
A Te neved éjfél csendje legyen,
Vagy hajnali tűzpiros szenvedés.

Adj rekedt sikoltást és kisimított Végtelent,
Hogy tudjam nem vétettem ellened,
Szemet adj nekem, tiszta kék szemet
Hogy lássalak és megismerjelek.

Add, hogy ne legyen álmom roncs, ha
Ég és Föld között világom megroppan körül,
Adj hitet, hogy szemtől szembe lássam
És örvény tépje minden kiáltásom.

Ha csüggedés marja ajkam és lelkem,
Ha térdem rogy, adj szavakat
És karokat hogy terhem cipeljem.
Ha osztom majd a Fényeket,
S vádolom leölt életképzetem,
Add meg a fáradt Jogot, a Suhanást
Veled...

Werfl Andrea: Levél

Nyugtalanság fészkel bennem,
szívem torkomban dobog.
Annyi gondolat és érzés feszít,
mind az ajkamon toporog!
Lobogva tódulna elő, hogy szeretlek,
s karodba bújva aludnék megint,
hogy hiányod űrt mar a pillanatnyi csendbe,
és összekuszálja perceim.
Vallanék arról, hogy éjszakánként
simogatva nézlek,
hallgatom lélegzeted szelíd ritmusát,
elmondanám, hogy számomra
te vagy az egyetlen élhető világ.
De nem teszem.
Hagyom, hogy a csönd mondja el helyettem,
a nyári éj zsongó himnusza,
a fűben ciripelő tücsök, a föld sóhaja.

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében

A csend

Az egészség a csend szívében van.
Az egészség szíve a csend.

A csend határtalan.
A csendben nincs én és nincs te,
A csendben egyek vagyunk.

A csendben válunk átjárhatóvá.
A szívek kapui
csak a csendben nyílnak meg.

A csend teljessége a szóban érint meg.

A szó a csend kiáltása.

A szavakban a csend beszél.

A csend szó nélkül üres,
a szó csend nélkül színes buborék.
A szó csendélet.

A szavak a csend vágyát növelik,
bennük a csend htánya fájóvá válik.
A szavak által mélyül a csend.

*

A szó eszmélet,
a csend eszméletlen.

A szó kétséges,
A csend egységes.

A hozzánk szóló szavak
gyermeklelkünk játékai.
Míg játszunk, csendben vagyunk.

A szív üzenete nem a dobbanás,
hanem a dobbanások közti
időtlen csend.

Reményem, hogy e könyv
gyermeklelked
csendszülő játéka lesz.

Szavai - szívem dobbanásai,
üzenete - a szavak közti csend.

(forrás: http://www.kincseslada.hu)

Márk Miklós: Lelked gyönyörű sugarában....

Lelked gyönyörű sugarában
Melegszenek az angyalok,
Lényed körül a levegő is,
Meghitt fényben ragyog.

Fodros felhők lebegnek,
Végtelen, s tengerkék az ég,
Amit szavaiddal festettél,
Való igaz, s meghatóan szép.

Megnyugvást és erőt szórt,
Mind a két, simogató kezed,
Révész voltál, s távoli szellemek,
Segítettek, álmodtak Veled.

Szivárványfa legfelső ágán,
Ül a hold, ezüstöt szór palástja,
Neked szánja féltett kincsét,
Irigyli a forró nap, ha látja.

Lelked mélyén, valahol legbelül,
Végtelen film pereg, s benne én,
Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,
Recsegve úszik a szerelem tengerén.

Szél repítsen, dagassza a vásznat,
Majd egyszer, ha Te is elhiszed,
Vár ránk utunk végén a megálmodott,
S Neked megírt, trópusi sziget.

Ahol a kolibrik járták őrült,
Szerelmes, és dalos táncukat,
Delfinek énekeltek, és a nap,
Kísérte reggel, bolondos nászukat.

Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,
És vigyáztak ránk a csillagok,
A lázas éjszakákat követték a sorban,
A józan, gyógyító, és meghitt napok.

Csurai Zsófi: sötétben

 minden éjjel azt álmodom

hogy az ablaknál állsz
és soha többet
nem leszel ugyanolyan
mint amilyennek akartalak
mert nem engem vártál

azzal a megmagyarázhatatlan vággyal
amivel én vártalak

most nem kapaszkodom

csak őrjöng bennem a tudat
hogy ebben az életben sem
tudtalak kezemben tartani
és nem fogok többet a szemedbe nézni
már nem nekem zöld vagy barna

elengedtelek

de akárhányszor születek újra
mindig téged foglak keresni

(mert tudom hogy félsz a sötétben)

Somlyó Zoltán: Orgonával

Ez az, amit még akarok:
menni még egy darabon és gyalog.

Nézni a tájat, a füvet,
mikor harmattól csillog, mint az üveg.

És látni, hogy borul a fény
a külvárosi kertek ölén;

s hogy feszíti pilléreit
az összekötő vasúti híd.

A vándort, aki a rozson át
oly görnyedten cipeli magát;

a holdat, amíg a kertek alatt
oly sokatmondóan leszalad...

S este hétkor, a séta után
megsimogatni kis fehér kutyám

és nézni az ablakon át
hogy bólint az orgonaág...

Az ablakot kinyitani
s az orgonával bólintani...

Ágai Ágnes: Amorettó

Felmagasodott a szerelem nyújtózásában,
felhők pehelypaplanjába burkolózott,
a Földet lepöccintette magáról,
a Hold sugarában zuhanyzott.
Csillagszórással játszadozott,
mert könnyű volt az ég,
és a kékségbe beleolvadt az álom.
Ez volt a földi szerelem
átstilizált dekorációja,
feltolt díszletek kecses harmóniája,
a röptetés ziháló lüktetése,
a távolodás szép, megtévesztő aránytalansága.
Kicsit meghalás, kicsit feltámadás.