Szabó Ila: Ajándék

vágyléptű gondolat
csöndszőnyegét
terítem halkan és
félve eléd
perc-gyöngyöm szétpereg
ősz íze vár
tétován száll feléd
két szemmadár
tavasz-fény nyár-dallam
álom-varázs
elindul hozzád egy
simogatás

Szabó Ila: Vágy...

Áldanám a kelő holdat -
megigéző mosolyodat.

Borzolnám a fűzfagallyat -
érzékien omló hajad.

Csókolnám a száz fűszálat -
szeretkező szempilládat.

Ringatnám a domboldalat -
elbűvölő szép válladat.

Vállalnám az egész tájat -
minden vonzó porcikádat.

S meghalnék a sziklabércen -
minden veled-ölelésben.

Szabó Ila: A legszebb szó

      mint a virág rügyekbe bújva
     mint a szó gondolatba hullva
     mint a gyöngyszem tenger mélyében
     mint a gyermek anyja méhében
     rejtőzik mélyen csillag kékjében
     ezüst porában álom borában
     a tündérnyi fény
     az örök remény
     a legelső eltitkolt óhaj
     a legvégső legszentebb sóhaj
     a virágot bontó
     a szót kimondó
     gyöngykagylót szakasztó
     gyermeket fakasztó
     legszebb szó

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.