Fuchs Éva: Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál -
mondta álmomban az apám.
Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál,
a szélnek, hogyha szállt a pendelyed,
a késnek sírtad el, ha megvágtad magad
és köveken kerested fekhelyed.
Oktalan voltál kiskorodban is,
hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol.
A lelked, mint a kenetlen kerék,
sír a fülembe folyton odaátról.
Ezernyi csillag közé vágyol
miközben földi fájdalom marasztal
sokszoros terv a bástyád
nincs még helyed fent, mellettem
ne siettesd érkezésed – hunyd be
szemed, lásd itt vagyok, ne félj.
...találkozunk, a csillagok megvárnak...

Fuchs Éva: Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat.

Fuchs Éva: A csend

Mélyet lélegzik a csend,
és torony iránt, víz alatt
átússza az Atlanti-óceánt.
A gesztenyében lakó csend
meg sem moccan,
ha fájáról a gesztenye
földre pottyan.
Dobj követ a kútba,
s a csend csak nevet,
mert álmodik, és álmát
össze nem törheted.

Fuchs Éva: Nem!

Mert nem lehet ennyire szeretetlen
a szűkölő lét légüres terében
el nem kiáltott égő könyörgések
tehetetlenségek közt fulladozva

mert nem lehet ennyire egyedül
ha minden belső tét húrként feszül
mikor a halálkísértés felébred
s új kibúvót kínál akárha volna

ne engedd el szorítsd kezem
szoríts még erősebben félelem
érezzem halljam mint töri a kín
a holnapvágy nyöszörgő csontjaim

szeress nagyon most, simogass meg élet
lehelj egyetlen szónyi menedéket

Fuchs Éva: Összegzés

Az utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...

A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...

A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...

A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...

És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.

Fuchs Éva: Emlék

hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esöben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.