Boda Magdolna: (mire megjössz)

Úszni járok és futok,
hogy csinosabb legyek
mire megjössz,
a hajamat is levágattam
és vettem két új ruhát
mire megjössz.
Mintha mennyegzőre
készültem volna,
pedig már nem
jössz.
Elengedted a kezem
és én tehetetlenül szágul-
dok a hegyről
le
fe
le.

Boda Magdolna: (csönded vagyok)

Dalod és táncod lennék......
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
lendület
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobogó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő forgó vágy
örvény
ami földob leránt
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
ezüstpénz
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod
vagy csak síró hegedűmuzsikád.

De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.

Boda Magdolna: Levélrészlet

     
Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.
És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.
Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:
kellesz.
Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.
Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,
mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.

Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.
Menni egyedül.
Jó messze.
Jó lenne a friss széna illata,
és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.
Megkérdezni, mivégre tette útját.
Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,
mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,
párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó.
Ez most minden vágyam.
Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.
Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.
Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.
Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,
úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.
Egy hintaszék.
Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,
mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.

És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,
mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.
Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,
A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:
végig ott lapult a markomban.
Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.
Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,
vállraborulós fajta,
mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,
mert részletek helyett az egészet akarom,
mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,
. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,
a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.
Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,
mert gyengévé tesznek.
Ilyen vagyok, sőt.

Boda Magdolna: (Egyszer így lenne jó )

    
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
Vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna: (idő)

Kopik a nyár.
A gesztenyefa
leveleken
hagyja rozsdafoltját
az idő
az idő
az idő
ráteszi ujjait
a levelek pulzusára:
gyorsgyors lassú
gyorsgyors lassú
nem áll meg
nem vár
ez egy örökös
a zöldből a
tűzbeforduló tánc

Boda Magdolna: (érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk,
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Boda Magdolna: (ezerszer elég)

Ahogy tolvaj az éjszakában,
úgy jő el a szerelem.
Észrevétlen.
Kifoszt magadból,
elviszi minden perced,
minden napod;
ügyesen elhordja életed.
És nincs már én,
ő, mi, ti, ők.
Csak Te...
És az ég kékjében is csak
egy kék tekintetet keresel.
Ne hagyd magad,
akard a jussodat.
Akard a hajnal harmatcseppjét,
a fű zöldjét,
az illatát a vizeknek,
selymét a szépnek,
bársonyát a jónak.
Akard és megkapod,
mert méltó vagy.
Mert méltóak vagyunk
viselni koronát,
és ezerszer méltóak,
mert hitünk van,
gyönyörű, megtartó hitünk:
a szerelem,
...és ennyi elég,
ezerszer elég.

Boda Magdolna: (azt mondtad)

Azt mondtad
csak egy szűk csiga-
lépcső vezet föl,
de nem mondtad hová,
és azt se, hogy
minden lépés után
kihull az a lépcsőfok,
amiről elléptem,
nem mondtad,
hogy a visszaút
nincs is.

Boda Magdolna: (ezerszer elég)

Ahogy tolvaj az éjszakában,
úgy jő el a szerelem.
Észrevétlen.
Kifoszt magadból,
elviszi minden perced,
minden napod;
ügyesen elhordja életed.
És nincs már én,
ő, mi, ti, ők.
Csak Te...
És az ég kékjében is csak
egy kék tekintetet keresel.
Ne hagyd magad,
akard a jussodat.
Akard a hajnal harmatcseppjét,
a fű zöldjét,
az illatát a vizeknek,
selymét a szépnek,
bársonyát a jónak.
Akard és megkapod,
mert méltó vagy.
Mert méltóak vagyunk
viselni koronát,
és ezerszer méltóak,
mert hitünk van,
gyönyörű, megtartó hitünk:
a szerelem,
...és ennyi elég,
ezerszer elég.