Egyed Emese : Várok

Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.

Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt...

Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Egyed Emese: Szélcsend II

Már nem esik, de a málnaszemek még sárbatiportan
Rettegik a nagy időt és kábulatát a bukásnak,

Már nem elég a félő gondolat, már nem elég a
Bánat, hűvös esőjét félem az alkonyi tájnak:

Páfrányborda remeg meg a víztől, föld szaga árad,
Mit tegyek, mondd, mit, hogy ne akarjak menni utánad?

Egyed Emese: Csak gerleszó

Az pedig úgy volt,
hogy kerestük az álmot.
A tudás ellenébe,
a józan
életterv ellenébe vetülő,
sehova sem vezető, félelmetes,
de kísértő, de úgyis létező
világot;

kerestük, én is azt kerestem.
Az édes némaság karjába estem,
a fojtó némaság kútjába hulltam,

ott éltünk elmúltan.

Szövök, arany árnyékú felvetőn
vak ujjak tánca jár.
Szövök - egyenletes fonallá válok:
felsír a homály;

feltámadt a perc, tudom,
ne emlékeztess szüntelen, tudom:

tudom, hogy szétfoszlott a rét s a hegytetőm:
s hogy már
hiába várok

Egyed Emese: Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,
vízirigó a fészkébe fogad,
te elfelejtesz, mint ízét a bornak
az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.
Nem próbálok több lenni:
nem lehet!
Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,
s válladon érzed könnyű röptömet.

Egyed Emese: Mint holdfényt a fák

Fellegpaláston, csillaghálón át
súgjon neked a csönd jó éjszakát,
öleljen puha testű nyugalom
álomba: és mint friss havon,
selymes ábrándok lassú dombjain
vezessenek altató szavaim,
ringassanak keringő vérárammal,
csitítsanak dobogó ritmusokkal.

Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj
messze sodorjon minden érthető
és érthetetlen sebtől, félelemtől.
Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival,
terjedjen benned hullámaival,

s akkor fellegen, csillaghálón át
engem is érzel. Mint holdfényt a fák.   

Egyed Emese: Hajnalodik

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.