Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.
Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való,
hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!

Gál Éva Emese: Szonett

Mind több az űr és kevesebb a lélek,
a test oly fáradt, mint a gondolat,
átmasíroznak már rajta az évek,
hogy sehová tapossanak utat.

Még fölriaszt a konok kötelesség,
hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot
akkor is, ha az időt lefejezték,
és szíve csak emlékekben dobog,

de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen.
A tehetetlenségbe vakult égen
vész minden irány s minden akarat,

ami jövőt földerengetni merne,
a szó árnyéka visszahull a versre,
s megfogan a csend a hantok alatt.