Victor Hugo: (A szerelem...)

A szerelem azt jelenti, hogy két ember: kettő és mégis egy.
Egy férfi és egy nő egyetlen angyallá olvad össze.

Ez a mennyország.

Jon Fosse: kék esték

mikor a hidegtől zsibbadnak az ujjak
és már érzéketlen a láb
de ott van kéklőn a víz...A néma vágy
tárja karjait minden vizek felé...S egy szív repes
összes erejével
még kékebb víz után...Sűrű a csend
felszabdalhatatlan
szétterül a föllelhető helyeken
és markában tart minket...Kérlek ne menj el...Nem látom egyedül
e kék és szürke ujjakat...Nagyon egyedül vagyok

(Kovács katáng Ferenc fordítása)

Bartalis János: Szóltak a csend léptei

Szóltak a csend
néma léptei.
Hallottam a bársonyos suhogást.
Egy pohár vizet hoztál,
és letetted halkan asztalomra.
Szobám négy puszta fala
kitágult,
tág lett egyszerre körülöttem a világ.
Őszi kikericsek nyíltak a réten,
(vagy tavaszi hóvirágok?)
Ki tudja?...
Az erdőn sárgultak a lombok,
(vagy új rügyeket bontottak a fák?)
Én összezavarom most a képeket.
Ha hegyet írok,
tudod -
virágot akartam írni,
ha tengert írok,
azt jelenti,
nagyon szeretlek!

Tornay András: (a hidegben születik...)

a hidegben születik a harmónia
a jég magában hordozza az olvadást
a sivatag forrást rejteget
a bölcsességben ott lakik az ostobaság
az ostobaságban ott lakik a bölcsesség
a háború a békéből álmodik
a zajban a csend reszel zörejeket
a templomban ott bujkál az ördög

a zár azonban nyitható
a köveket össze lehet törni
a súlyokat el lehet dobni
a sebeket be lehet kötözni

Török József: Szeretnék csend lenni

Szeretnék csend lenni,
csak úgy, ülni a homályban,
malmozni az időt ujjal,
összekulcsolt két kéz között,
párt alkotni minden kulccsal,
szavak nélkül, ahogy illik,
azzal, kinek csendes szíve
hangos szóra sosem nyílik.

Boda Magdolna: (mire megjössz)

Úszni járok és futok,
hogy csinosabb legyek
mire megjössz,
a hajamat is levágattam
és vettem két új ruhát
mire megjössz.
Mintha mennyegzőre
készültem volna,
pedig már nem
jössz.
Elengedted a kezem
és én tehetetlenül szágul-
dok a hegyről
le
fe
le.

Zsiga Lajos: Az utolsó dal

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
mintha testem hegedű lenne
lelkem húrjain fagyos kezével
a vonót az élet rongyossá tépi széjjel
de még megfeszítem leengedett húrjaim
még a nagy szimfóniát el kell játszani
felverni a világ csendjét
mert egy költőnek meg kellett halni

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
hol a hegedű mellett angyalok énekelnek
dúdol a kórus mint hullámok a partra érve
fáradtan de újra meg újra visszatérve
nem sercen papíron a toll minden elfogyott
az idő meg sem torpan csak tovább oson
mikor lázad az a rengeteg gondolat
a tintával leírt fehér papíron

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
azt mikor a szavak lágyan táncra kértek
repítve egekbe túl a világon a végtelenbe
azt mikor öledbe rejtették könnyes arcukat
a világért sírtak de nem hallotta senki hangjukat
árvák lettek verseid ők is mint jó magad
ne várjatok a szélre mi majd magával ragad
ezernyi verset fúj a szél s lehullnak ők is
mint ősszel az elszáradt falevél

Csabai Andrea: gondolatfoszlányok

mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad

Hajnal Anna: Pillanat

Kinek a szeme volt?
felvillant, felmerült,
álom?emlékezet?
ami így rámderült?

Édes ijedelem,
a szívem futni kész...
Drága veszedelem,
mindennel szembenézz!

Dacos vágyakozás,
mégis, mégis maradj,
tündéri szerelem,
hagyom, hogy elragadj!

Fényes aranykapum,
hallgass, sohase nyílj!
csendes, napos folyó,
őrizzed titkaim...

Havas Éva: Álomfutam

Félrecsúsznak, jobbra-balra hullanak a percek,
ráncolják az idő fodrát, meggyűrik a kedvet.
Holdfény sétál zöld fűágyon, szellő lebbent ágat,
éjbe egy-egy álom rándul, perdít rajtam párat.
Hajnal kócos üstökében egy-egy régi emlék:
ottragadtak, suttogják, hogy nyugalmam volt nemrég.
Most csak várok álmodozva, csillag gombol melléd,
egy kabátban álmodjuk az igazak mély csendjét.

Gámentzy Eduárd: Én sajnáltam

Az éjjel, végre megszülte a hajnalt.
Narancsvörösben játszó gyermekét.
És könnyezett, mert úgy szerette volna
Ringatni csendben, átölelni még...

Én sajnáltam, mert elértek a könnyek.
Hullottak rám, áztatták mindenem.
És itt maradtak emlékeztetőül,
Sötétlő foltjai a szívemen.

Dsida Jenő: Kicsi rózsa...

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.

Áprily Lajos: Szonett

Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjúság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő színekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjúságom.

Baranyi Ferenc: Figyelj rám

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz.

Gergely István: Várlak

Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.

Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.

Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.

Schrenk Éva: Szeress!

Szeretnék megpihenni Nálad:
szeretve, s elfogadva lenni.
Felejts el mindent, mi fájhat!
Ne álljon kettőnk közé semmi!

Tudod, a múltad nem számít nekem.
Engem csak a most érdekel.
Ölelj, csókolj, szeress!
S ha szívből viszonzom - meg ne vess!

Félsz tőlem? Félsz a szerelemtől?
Ne félj, én az leszek, akinek akarsz.
Nem tapadok Rád puszta szeretetből,
hisz én is azt akarom: önmagad maradj.

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott úton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsú, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

Kassák Lajos: Árnyékban

Vagyok és lenni szeretnék még sok ezer évig.
De nem így, Uram, ahogyan most kushadok
a kormos és irgalmatlan városokban.
Adj nékem kis házat, kicsi szőlős kerttel
fényességet nappal és békességet éjszakára.

Add nékem önmagamat úgy
ahogyan beszélni szeretek arcképeimről
alázatos harcaimról és apró cseprő szerelmeimről
sohsem fennhéjázón, senkit sem ingerelve
békés szomszédja ellen és Ellened sem
kit jónak mondanak és rossznak mondanak
mintha bizony ismernének a megátalkodottak.

Ha lenne kis házam, kicsi szőlős kerttel
elégedetten élnék, ha nem is gondolnál velem
jóság forrása, bánatok eligazítója
kit feledni örökre lehetetlen
s szolgálni gyönyörű megtiszteltetés.

Télen és nyáron s a nap minden órájában
kiállnék a kék verőfényes ég alá
hegedűvel a kezemben
hogy szálljon a dal, túl ezen a bús
és gyalázatos földön, hol torony és kémény
árnyékában oly elhagyott vagyok.

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

    Az élet fut el így a félhomályban
    az arcod egy percre felragyog,
    égmély a két szemed
    iránytalan zuhan tér és idő,

    te tartod, ha tartod
    valami pályán a lelkemet.

Vékony Andor: Válasz a válaszok helyett

Szavak varázsa
körbefon. Írsz, olvasom.
Lelkem válaszol.

Néha csak ennyi,
megérteni, őrizni,
őszintén égni.

Hosszú út során
vinni magunkkal tovább
őt, a másikat.

Sárhelyi Erika: Elvesztem

Hagyj repülni,
S messzi földről is visszatérek hozzád.
Ha vergődve is: elhagynálak,
Hogyha szárnyamat levágnád.

Csábít a tér,
Hisz száz meg száz út csodája előttem.
Vagyok, akár égen a sólyom –
Hiszen szabadnak születtem.

Hagyj álmodni,
S terólad szövöm majd minden álmomat.
Nem rabol el már semmi éjjel,
Semmilyen kósza gondolat.

Repülhetnék,
De fogva tart örökké a két szemed.
Elvesztem bennük, onnan nézlek –
Szívem is már belőled szeret.  

Komáromi János: Álmodj tovább

csak álmodj tovább
álmodd, hogy léted során
van még szó
mit nem mondtak el...
van még hang ami
felemel és van még
hely ahova elérhetsz...
mert ez az élet
mindig mást akar
a fej, a kar és a láb...
de Te ne add ezután
alább, hiszen ember lehetsz
és legalább előre
mehetsz, ha érzed
maradni már nem lehet

csak álmodj tovább
álmodd, hogy a verejték
gyöngyökké válik izzadt
testeden és amikor zuhansz
senki nem nevet elesteden
kereszted válladba mélyed
és érzed újra
az élet súlyát...
rád nevet, kit sohase
láttál és eléd jön
a legszebb érzés
amire annyira vágytál
és átölel, magához húz
szorosan és nem enged el
és akkor majd EGY leszel
egy a MIND közül
aki a Földre költözött
és így lett áldott
vagy még inkább
őrjöngve vágyott... üldözött

Juhász Gyula: Szavak

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Vlagyimir Viszockij: Dal a barátról

Van barátod, de nem tudod,
Barátod-e vagy haverod,
Jó vagy rossz, ki tudja ezt, (hogy tudod meg?)
Majd elmondják a hegyek,
Fenn a szakadék tetején,
Élet és halál peremén,
Egy kötélbe markolva megtudod, kicsoda.

Ha az ifjú a sziklákon
Nyafogott, szomorkodott,
Remegett és tántorgott,
Gyáva volt, ordítozott,
Akkor ő csak egy idegen,
Ne veszekedj! Kergesd el!
Ne vidd fel a hegyekbe!
S róla ne énekelj!

De ha egyszer sem vinnyogott,
Bár dühöngött, káromkodott,
Mikor a mélység lerántott,
Szidott, de megtartott,
Ha mint egy csatába, ment veled,
A tetőn sírva énekelt,
Akkor úgy, mint magadban,
Bízz benne nyugodtan 

Gary Hun: Álmodj velem

Álmodj velem egy éjszakán,
Ha gond gyötör, ha bánt magány,
Álmodj, ha szíved összetört,
Hogyha a bánat meggyötört,

Álmodj, ha a sors ott talál
Az élet árnyékos oldalán,
Ha összeroppantott a bú,
S szorítja szíved sok tabu,

Álmodjál velem, és ne félj,
Bújj közel hozzám és mesélj,
Mondd el, mi lelkeden a súly,
Ha a rosszkedved szele fúj,

Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz,
S kikönnyezed magadból a kínt,
Álmodd, hogy féltelek nagyon,
Hogy csókod visszacsókolom,

Álmodj velem, ha üres az ágy,
Álmodj velem, ha kínoz a vágy,
Álmodj, ha szerelemtűz éget,
S álmodban átölellek Téged,

Álmodd, hogy kebled csókolom,
Álmodd hasadra homlokom,
S hogy tárt combodon két kezem,
Mert tested ízét élvezem,

Álmodd, hogy szerelem éhe hajszol,
Eperszín ajkaiddal felajzol,
Térdelsz, s karom magamhoz láncol,
Ujjbegyem a hajadban táncol,

Felfalsz, és élvezzük a mámort,
S halljuk felettünk repdesni Ámort,
Testünket nyila, összetűzi
S ajkadat velem összefűzi.

Álmodd azt, hogy forr a vérem,
Hogy szerelemittasan kérem,
Nyílj meg nekem, és úgy szeress,
S álmodj magadba engemet!

Álmodd, Benned feszülök, várva,
Hogy körbefonsz, magadba zárva,
És elkap a vágy újra meg újra,
Vonaglunk ketten egybeforrva,

Aztán azt, hogy a csend megül,
Hogy kibújt Hold a domb mögül,
S izzadt hajszálad fonalán
Fon Neked ezüstfény glóriát,

Álmodd kezedet a karomra.
Álmodd fejed a mellkasomra,
És a csendben hallhatod,
Hogy szívem érted dobog!

Álmodd, hogy álmod véget ér,
Felébredsz, s szíved arra kér,
Tegyem igazzá vágyaid,
Váltsam valóra álmaid!

Szeitz János: Őszbúcsúzás

Fáznak a házak a ködtakaróban.
Reszket a fű is deres palástban.

Szőlőszár tövén, téltakarónak
fagytól megóvni magát, az avar
ágyat vetett, barna bunda alatt.

Hűvös, de szép ez az őszbúcsúzás.

Kiss Tamás: G-húron

Szürkület

Hozzád megyek, csak arra visz a lábam,
ha bánt valami. Karolj át, szeress,
a boldogság sosem jár egymagában,
még a vétek is hű társat keres.
Hajam szétszórom lassan a világban,
ami marad, csak tarlott és deres.
Ősz jön, korán leszáll a szürkület.
Olyan üres most minden - nélküled.

Vajda János - A szerelem átka

Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben,
Kit sohasem bírtam,
Mégis elvesztettem.
Éjjel fönn virrasztlak,
Nappal megsiratlak!