Tóth Árpád: Harangvirág

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,
ki olyan árva s vágyak özvegye,
mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
s kondor haján kopog az ősz jege.
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
vén bánatok fia és újak apja,
csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
örülni lassú, és csüggedni gyors;
kit nemessé emelt a föld porából
sok ritka szenvedés, de nem kevély
kitűnni a törpék sekély sorából,
és címere egy hervadt falevél.
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
ha szívvel dobták, halkan énekelt.