Farkas István: Remény?

Álmaimból átmentett
remény éltet még
fáradt napjaimban.
Ebbe kapaszkodom, próbálom
hinni, hogy minden úgy lesz:
a vágyak beteljesülnek.
De egyre nehezebb.
Fogy az idő, az erő, a hit.
Néma lemondás hajtja
le őszülő fejem,
s szívem döbbenti a visszatérő,
súlyos gondolat:

Vajon hány perc, hány nap,
míg minden szertefoszlik?

Farkas István: Otthon

Szemedben lelkem,
szívedben szerelmem,
tenyeredben testem
lakik.

Farkas István: A pillanat

Talán az egyetlen,
az utolsó szép pillanat,
melyben boldogságot álmodhat
a gyötrő, gyönyörű szerelem...

Nem. Tudom, nem így lesz,
s kár is kívánnom,
hogy Hozzád bújhatom,
s hogy simulok testedhez.

De már nem fáj
talán annyira, mint eddig,
bár nem tudom, még meddig
tépi szívem a vágy.

Talán a múló évek
majd meggyógyítanak,
lassan kijózanítanak,
jó kell legyek, éppen érted.

Hisz Neked fáj talán
a legjobban, mi engem is
bánt, s látlak éjjel is,
álmom ködös fátyolán át.

Az idő múlik s az évek
majd - úgy érezzük - rohannak,
s feltesszük majd magunknak
a kérdést: Miért élek?

Tán volt szép remény,
halálra ítélt vágy,
szerelem, vonzó ágy,
s életünk már szegény.

Az a pillanat már
soha többé nem jön vissza,
s csak az emlék hozza
közel édes fájdalmát.

Nem baj. Már nem számít,
hogy kinek fáj jobban,
s most könnyeim torkomban
zuhogják: fájó sebet hasít

itt belül az emlék,
az egyetlen pillanat,
melyben szívemben maradt
a vágy és vár még.

Vár, pedig épp úgy elveszett
már minden remény,
mint ahogy elvesztem én.
Talán az álom majd vezet.

Képzelt világomban majd
ölellek Téged, s el nem engedlek,
mindig, mindenhol Veled leszek,
s együtt halljuk a dalt,

mely csak bennünk létezik,
ahogy állunk egymás előtt,
mi eltiltott, szomorú szeretők,
s ölelkezünk estétől reggelig.

Farkas István: Nehéz pillanat

Mikor önmagamnak is nehéz
elviselnem magam, és
arra vágyom, hogy
valahol máshol legyek,

-csak én, egyedül,
csend vegyen körül,
és a tiszta,
szabad természet-

arra gondolok, hogy
egy dombon ülve,
lehunyt szemmel
tartom arcom

a lemenő Nap
melegébe, és ahogy
gyengül fénye,
úgy halványul testem,

míg végül eltűnök,
csak lelkem izzik
még egy röpke
pillanatig a levegőben.