Talán észrevennél

Tollhegy: Talán észrevennél


Ha csak egy szál virág lennék
S a mezőn egyszál magam nyílnék,
Talán észrevennél.

Ha egy szép dalos madár lennék,
S most neked hangosan énekelnék,
Talán észrevennél.

Én se virág se madár nem vagyok,
Mégis neked nyílok, neked dalolok,
Mert a tiéd vagyok.

Ady Endre: Álmok után

Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Szabó Lőrinc: A szem örömei

Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó anyagot, fűzgally fehér húsát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
nagy napraforgók oroszlánfejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.

Reményik Sándor: Jóakarat

    "Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A Kétségbeesés?!
    "Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
    S megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
    Én jót akartam."

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn,
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Lelkes Miklós: Holdnak kedveskedő

Gyermekkorom holdjai, egyre nőttök.
Újraélem kedves, fehér időtök.
Levélkupac-füst száll. Hajlongnak árnyak.
Érzem lélegző létét a világnak.

Egy-egy faág-nesz surran fel az égig.
Jól gondoltam mindent, - és rosszul mégis.
Megbánás felé mégsem megyek, holdak,
múlt-ösvényén emlékező mosolynak.

Habár, mit hittem, ma már hihetetlen,
ti, fehér holdak, figyeltek szívemben,
s tavaszi égbolt kék-fekete kertje
kaput nyit öröm-bánat végtelenre.

Felszáll a füst. Árny hajol rá az árnyra.
Fák búcsúznak el: Anyám hív a házba.
Kigyúlt már, olvad bent a lámpa fénye,
s ölembe ül volt-álmok messzesége.

Ó, holdjaim, tavaszaim! Virágos
utat hittem a Szépség Csillagához.
Piros út-virág nyílt ki új sebekben, -
de egy sebem sincs megmutatni kedvem.

Ó, holdjaim! Látó szemem kifáradt,
de elgyötörten is kell a Varázslat,
sőt, talán jobban, mint szemnek, pihentnek.
Keresni kell a csillagálmú kincset,

az égbolt-békét kék-fekete kertben,
ágneszeket tavaszest-szerelemben,
a hívó szót, míg olvad lámpa fénye,
s közel kerül volt-álmok messzesége…

Balázs László: Ahogy azt kell

Lobbanó lángból
Születni szállni
Szállni az égre
Éjbe font füstben
Szárnyalni szépen
Szemben a széllel
Hullni harmatba
Hullani hóba
Tűz mellett fázni
Fényleni dalban
S ha dúdol az este...
Kihunyni halkan.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat. 

Juhász Gyula: Hegedű

Ha meghalok - a csönd oly nagyszerű -,
Elhallgat e világi tájakon
Egy fájó hegedű.
Egy hegedű, mely - boldog emberek -
A végtelen, reménytelen borút
Zengette meg.
A bánatot, hogy nincs igaz öröm
És nincs igazi vágy, mely teljesül
E vérkönnyes rögön.
A bánatot, mely legszebb mégis itt,
Mely borban, kéjben bíbor, isteni
Virágként kivirít.
Ha meghalok - a csönd az én hazám -
Akkor fogok én élni, győzni majd
Igazán.

Szabó Ila: A legszebb szó

      mint a virág rügyekbe bújva
     mint a szó gondolatba hullva
     mint a gyöngyszem tenger mélyében
     mint a gyermek anyja méhében
     rejtőzik mélyen csillag kékjében
     ezüst porában álom borában
     a tündérnyi fény
     az örök remény
     a legelső eltitkolt óhaj
     a legvégső legszentebb sóhaj
     a virágot bontó
     a szót kimondó
     gyöngykagylót szakasztó
     gyermeket fakasztó
     legszebb szó

Illyés Gyula: Csak ne hazudj...

Csak ne hazudj. Nem vagyok beteg, gyermek
s már oly szegény sem, hogy fel így emelj.
Ha könnyezek, nem vigaszért esengek;
így könnyezik a szél körmeivel
küzdő hajós - a part, a hű valóság
szedi a könnyek vámját és adóját -

Juhász Gyula: Ősz

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató. 

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rám talált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

Lesznai Anna: Bár rövid még...

"Bár rövid még éltem folyása,
Sokat búsultam és szerettem
S volt bár szerelmem viszonzatlan
Sokat örültem és nevettem.
Láttam igen sok kék eget,
Annyit más nem is lát talán,
S laktam virágos, üde völgyben,
Sötét, erdős hegy oldalán."

Jobbágy Károly: Aki szeret,...

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját , mert könnyen
meglehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret , annak hallgasd meg baját, gondját, mert könnyen
meglehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen meglehet,
hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd, s öleld meg naponta, mert könnyen meglehet,
hogy megöleli más.
 És akkor - hidd el! - nem ő a hibás.

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.

Harcos Katalin: Érints meg!

Nyújtsd a kezed!
Érintésed varázsa
csodával telít…

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Juhász Gyula: Találkozás

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

Babiczky Tibor: Világítson...

Világítson az álmod is
maradjon álom életünk
s ne tudjuk hogy minden hamis
amíg fel nem ébredünk.

René Verbeeck: Mondják az érzéki szerelem

Mondják: az érzéki szerelem elsötétül,
amikor a test lángja kihúny.

mint a pattogó rőzseköteg,
merülnek egymásba a szeretők.

és a kéj, mi elnyeli a zavart,
hamvukat szétszórta a szélbe.

nézem és csókolom a kezeden
a finom bőr alól kidudorodó ereket,
az életfa ágait,
az ujjongóét, ami részegítő nedvével
teszi elevenné a lélek és értelem ünnepét.

(részlet)

(Dabi István fordítása)  

 

Kocsis Gábor: Esti suttogó

A hosszan tartó hallgatásból
kabátot sző az este.
Szemedben álmos fény világol,
válladra, mint a lepke

leszállt a csönd és suttogásod-
hímezte hártya-szárnyát
kitárta: festett falvirágok
szépségét hadd csodálják.

A bambusztörzsű állólámpa
szobánkkal, mint egy riksa árnya
az éjszakába fut már,

lépését óra hangja méri,
te suttogsz még, de már beszélni
ha akarnál se tudnál.

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll. 

Gubcsi Lajos: Várj még

Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe
Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre
Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit
Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid

Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák
A tenger peremén látom törékeny alakját
Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé
Odaveti magát a bomló szivárvány elé

Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág
Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált
Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem
Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem

Children of Distance: Volt egy...

 Volt egy első csókunk, igazi, tele voltunk szenvedéllyel,
Volt egy közös álom, mámoros, ilyen csak egyszer ér el,
Volt egy első éjszaka, tele tűzzel, ahogy rád néztem,
És voltál te, akivel én mindezt egyszer átéltem.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.