Csabai Andrea: Tizenkét sorban

   Valami történt odakint,
furcsa csend ölelte a tájat,
a hegy, árnyékát keresve
imát mormolt, magának.

Valami történt odakint,
hangja elnémult a madárnak,
nyári fák lombját rejtette
az őszi szél, magának.

Valami történt odakint,
zokogtak az aprócska házak,
az ég mégsem adta fényét,
megtartotta magának.

Zsirai László: Hűséggel mért időben

A barátságok hűséggel mért időben élnek.
Nem számítanak a hónapok, az évek -
Csak a lélek
rezdülései jelzik az érvényességet.

Bognár Barnabás: Születés

Zene zaja, csöndje nincsen
De csend: zaj zenéje van
S most a boldog béke kincsem
Semmi susog hangtalan

Hang koppan, eső cseppen -
Hallottam az esőcseppben
Ábrándozó árnyad
S a nincsen-porból varázskézzel
Észrevétlen kitalállak

Álmokból árnyak lettek
Erős fényben megszülettek
Simogatón sírva
És kérdésemre megfeleltek
Ujjukkal a porba írva

Lobbanékony mosolyodban
Megjelennek tetteim
S minden egyes halk szavadban
Cseppenékeny könnyeim

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Szabolcsi Zsóka: Sóhajokba kapaszkodva

     ...mert az élet repül velünk,
     ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
     andalogva, kézen fogva,
     emlékeket felkarolva,
     sóhajokba kapaszkodva,
     összebújva vagy széthullva,
     illatokkal, illanókkal
     tele tarisznyánk a jóval,
     hamubasült fájdalommal,
     friss idővel, vagy a múlttal,
     ezerarcu szép titokkal...

Frederico García Lorca:Fény szeretne lenni a dal

Fény szeretne lenni a dal.
Bevillani a homályba
foszforos és holdas szála.
Nem érti a fény, mit akar.
Opálos szegélye mentén
is csak dalt lel, s visszahajlik
önmagába.

Aranyosi Ervin: Barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell,
Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.
Aki előtt nincsenek titkaid,
s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.
Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.
Akinek fontos egy barát "jaj" szava.
Akivel gyorsan rohan az idő,
de ha hiányzik, holnap újra jő`.
Aki meghallgat, s komolyan veszi,
és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.
Aki megérti minden gondodat,
ki szót sem vár, elég a gondolat.
Ki megért téged és Ő is érthető,
ha együtt vagytok megáll az idő.
Bármit is mond, csak igazat beszél,
s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.
Barátod, egyben lelki rokonod,
s a legjobb benne, hogy te választhatod.
Egy szinten rezeg időtlen lelketek,
egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.
Barátod az, ki melletted marad,
ki elviseli a rigolyáidat.
Tettéért hálát tőled sose vár,
ki nélkül élni unalmas és sivár...

Jószay Magdolna: Túlélők

Korallpiros virágú bokrok
és üde, friss rügyező ágak...
fotózzuk lelkesen - most menjen
tőlünk messze a bánat -
hisz napok kérdése, s a természet int...
e korallszirmok porba hullnak,
s talán az álmok is, röppenve, mint
ahogy tavaszból hirtelen
nyár lesz megint.

Lám, a vörös rózsa kezemben
- bár levelei szárazak már -
délcegen virít hosszú szárán.
Valahol, messze, egy másik világban
új reményt hint.

Mezei András: De megismered

Örülj, ha van valakid, aki
melletted áll, ha van, aki véd.
Aki aggódik, még ha gyöngébb és
elesettebb is, mint Te, de gyöngéd.
Ki a nagyságrendeken túl
és az alatt, sérthetetlenül él,
veled tart, nem marad le, de
meg nem haladva lép veled.
Nem kép, nem tapintás, illat,
nem csúnya, nem szép,
nem alak, de érzet. Ki ne mondd!
Mi néma ajakkal megerősít:
a lélek, mi lábadba botol,
estedben felemel, nem izomzat, nem
erről a világról való erő, nem anyag,
nem térfogat, de jövevény, mint fény,
a vakestét foglya; ki szabadul.
Eljön. Meglátogat. Átlényegít. A tárgyak
felől nem tér ki. Szeret, de nem lélegzi
a szeretetet, mert az ő maga.
Létező, mit a Mindenható erő nem teremt,
nem új, nem ősi, de benned lakó. Támaszték.
Nem szerkezet. Nem hull szét. Tégedet
benne az időtlenség szeret.

Szabó Éva: Indulás előtt

 Csomagoljunk
    legyünk útra készen
    mielőtt minden
    eltörik egészen
    hisz oly kevés
    mit vinni kell
    egy ,,megérte''
    egy ,,hinni kell''
    egy szerelemtől
    fényes pillanat
    a sárba süppedt
    kő alatt
    a sötétben
    egy résnyi fény
    élétől
    megsebzett remény
    mert valami
    végérvényes rend kell
    ha nagy útra
    készül már az ember
    tudván
    hogy akkor sem néz
    hátra
    ha nevét valaki
    még egyszer elkiáltja

Jószay Magdolna: Benned csak...

    Benned csak bízni lehet.
    Évszak vagy időjárás
    alig érintenek;
    ha te érkezel -
    nekem ajándékozod
    magad.

    Benned csak hinni lehet.
    Bánat és bosszankodás
    messze elűzetnek;
    ha velem leszel -
    napom derűs és nyugodt
    marad.

    Benned csak reményt lelek.
    Rosszkedv és aggodalom
    rendben elkerülnek,
    ha tekinteted
    által lehet a lelkem
    szabad.

Hollósy Tóth Klára: A hajnal harmatán

Habfehér fodrok futnak át
a messzi ég hajnalharmatán.
Új fényt szitál, vigasztalást,
lángarcú örökké folytatást.

Dalt zeng a széllel, örömöt,
nincs, mi győzhetne erején,
játszik smaragdján reszketőn
nyitányt, a kárminszínű fény.

Új koszorút fon a remény,
csicsereg a hűs bokrok alja,
himnuszát dalolja a fény,
a rigókkal dalra fakadva.

Maczkó Edit: Megszokás

Nem lesz könnyű, de elkerüllek
fájni fog, majd megszokom.
Nem fogja senki észrevenni,
hogy hamis mosoly ül arcomon.

Lassan belátom, azt, hogy nem vagy,
sohasem hívsz telefonon...
Túlélem, mint annyi más bajt,
de hiányod elsorvaszt, tudom

Babity Mária: Magányosan

(részlet)


Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha....

Cseh Katalin: Csönd és álom

Álomban születik a csönd
Csöndben születnek az álmok
Minden álmot mit örököltem
Belső csöndembe zárok

Álom partján kószáló csönd
Csönd peremén szepegő álom
Álom-parketten egyedül
Csönd táncát hajnalig járom

Álom ölében szundító csönd
Csönd-cipőben tipegő álom
Meddig kell még álmok mögött
Csönd-várószobában állnom?!

Zsefy Zsanett: Picinyke világ

Álmodtam egy pici kertet,
olyan kis talpalatnyit,
ahol öröm minden perced,
akármilyen falatnyi.
Szellőt hozzá, csöppnyi napot,
angyalkákból jó sokat.
Vidítsanak, ha a bajok
felhőt vonnak arcodra.
Istenkéből ott csak egy volt,
és sokkalta kegyesebb.
Övé volt a föld, s a mennybolt,
de ha kellett, keresett.
Oltár sem volt, sem temploma,
nem fért volna kertedbe.
Szívem volt ott a cicoma
virágok közt lelkedben.

Ady Endre: Álmok után

Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Komáromi János: Közös már

mikor vörös csíkokat fest az égre
a bársonyujjú alkonyat
és édes, kéjes csók hívogat
akkor, mint a bokrok mélyén
megbúvó madarak
egymáshoz simul a testünk
lélekben felmelegszünk
mert ebben a hideg világban
lassul a mozdulat
és alig ver már a szív
most vérkörein egymásba omolnak
és izzón kivirulnak a
lázba borult artériák

mikor partra futó hullámokon
táncol a sárga-léptű napsugár
és magadba-záró ölelésed rám talál
akkor, mint a hegyek bújnak
a mélyben össze
úgy tűnik egymásba
külön valónk
mert ebben a
tűzzel pusztító világban
még él a szerelem

most lélegzetünk összekeveredik
és egymás szavait mondjuk
közös a nyelv
az ajak
közös a kéz
a mozdulat
közös a létezés
és örökké közös már a halál
ami minden ölelésben rám talál

Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.
Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való,
hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!

Őri István: Vágyak

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem,
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni..

Szent-Gály Kata : A lélek örömével

Szeretném megköszönni még a nádat,
mely néha sárga, néha almazöld,
a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat,
s a keskeny ösvényt ott a híd előtt,
mely dombra hágott, önmagát gyötörve,
a parti dombra, és ott megpihent,
- azóta nézi lenn a víztükörben
a benne látszó kettős végtelent.
Szeretném megköszönni még a gyűrűt,
mely kő után a vízben szertefut,
a pittyegéssel terhes berki sűrűt,
s a völgytorokban álmodó falut,
a mályvaszínű, kékbehulló estet,
s a vadlibát az őszi kert fölött,
az elborongó csendesítő csendet,
- s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.

Bencze Mihály: Körforgás

  ne ébredj fel míg
nem látod álmod túlsó partját
ne álmodj míg
nem érzed szerelmed fájdalmát
ne szeress míg
nem tudod mi a sötét gyűlölet
ne gyűlölj míg
nem tudod mi a magányos élet
ne élj egyedül míg
nem tudod mi a szárnyaló szabadság
ne érezd magad szabadnak míg
nem tudod mi a gyötrő rabság
ne raboskodj míg
nem tudod mi a csillag a remény
ne remélj míg
nem tudod mi a hit az erény
ne higgy míg
nem tudod mi a gyarló pogányság
ne élj pogányul míg
nem tudod mi a halál a temetés
ne halj meg míg
nem tudod mi a szent ébredés

Kormányos Sándor: Egy vers

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre - leírhatatlanul...

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Tornay András: Sírni szép

Bízd a könnyeidre fájdalmaid.
A víz felszínén
a nehéz hajók is fennmaradnak.
A vigasztalás is teremtmény.
Könnyeid hordozzák
győzelmeid a kikötőig.
Nem szégyen a stáció,
csak akkor, ha visszafordultál.

Babits Mihály: Mennyei színjáték

Láttad?
Piros kis fellegek fedték imént a fél eget
mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai.

De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett,
mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll.

És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér.
Szerettem rajtuk ezt a színt.
De jött egy szél s elvitte mind.
Láttad?

Owe Skoogstöm: A kezek

Simogatni foglak
két kezemmel
letörlöm fáradtságodat
nyugtalanságodat
letörlöm a félelmed
az álmatlanságodat
letörlöm aggódásod
bizonytalanságod
felemellek a fényhez
és a meleghez
s leengedlek a palástfű
hűsébe

(Dabi István fordítása)

Bella István: Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni