Werfl Andrea: Ölelő

Átölel féltőn az este
puha, árnyfekete teste.
Tenyerén nyugvó pillanat:
emlékül itt maradt a Szó.
Új életet adó.

Werfl Andrea: Levél

Nyugtalanság fészkel bennem,
szívem torkomban dobog.
Annyi gondolat és érzés feszít,
mind az ajkamon toporog!
Lobogva tódulna elő, hogy szeretlek,
s karodba bújva aludnék megint,
hogy hiányod űrt mar a pillanatnyi csendbe,
és összekuszálja perceim.
Vallanék arról, hogy éjszakánként
simogatva nézlek,
hallgatom lélegzeted szelíd ritmusát,
elmondanám, hogy számomra
te vagy az egyetlen élhető világ.
De nem teszem.
Hagyom, hogy a csönd mondja el helyettem,
a nyári éj zsongó himnusza,
a fűben ciripelő tücsök, a föld sóhaja.

Werfl Andrea: Levél

Nyugtalanság fészkel bennem,
szívem torkomban dobog.
Annyi gondolat és érzés feszít,
mind az ajkamon toporog!
Lobogva tódulna elő, hogy szeretlek,
s karodba bújva aludnék megint,
hogy hiányod űrt mar a pillanatnyi csendbe,
és összekuszálja perceim.
Vallanék arról, hogy éjszakánként
simogatva nézlek,
hallgatom lélegzeted szelíd ritmusát,
elmondanám, hogy számomra
te vagy az egyetlen élhető világ.
De nem teszem.
Hagyom, hogy a csönd mondja el helyettem,
a nyári éj zsongó himnusza,
a fűben ciripelő tücsök, a föld sóhaja.

Werfl Andrea: Ölelés

Nem kell a szó. A csend öleljen,
puha léptű éjjeleink takarója.
Nem kell a dal. Mosolyod elég,
mert gyöngéd szerelmed hírhozója.