László Noémi: Szelek hátán

Földre borulni, hajló ág alatt,
vízfakadást kutatni,

jó volt a végig érlelt mozdulat,
a napteherrel zuhanó gyümölcs,

a magvak zizzenése,
sötétség érkezése,

fehér halak a tenger fenekén,
a tükör-égen korom-madarak,

utak, jelek, körök,
úszó csillagködök,
röglobbanás a levegő taván;

a legutolsó hegy túloldalán
jó volt repülni, szélre ülni fel,
égen és földön nem tévedni el.

László Noémi: Jel

amíg a túlsó oldalon bolyongsz
csuklómban csuklód moccanását érzem
az órák hulló hangjaitól távol
egy érintésen

elszáll a nap s a bennelévők súlya
leülepedni gyűl a levegőben
kibontja kelyhét mozdulatod bennem
szökik előlem

minden vonásom mialatt a szív
kis bűntudattal közelít a csonthoz
valami jelnek léteznie kell
talán feloldoz

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számon tartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrúgok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

László Noémi: Csendes vagyok

Csendes vagyok. Immár meghallhatod
az árnyak lépteinek halk neszét:
itt ólálkodnak fekhelyünk körül
mákonyos álom magvát hintve szét.
Oly lenge lények: testük úgy mozog,
mint nyurga füst, melyben holt láng lobog
s míg andalító táncuk hallgatom
süllyed szememben sok-sok tarka lom
s indul a szívből zsongó körmenet.
Szavaim szürke csuhát öltenek:
nem szólhatok, és testem sem kísért,
csak lángom izzik élő lángodért -
így alszom el, és így borítja rád is
csendjét az éj, e néma katedrális.