Kormányos Sándor: Elfeledve

Bolyongok szél-tépte fák alatt
megnyugvást,és vigaszt keresve,
a hiányodtól reszketek,míg
befed lassan a szürke este.

Hervadt homályban eső szitál
az őszi alkony már rég halott,
s dermedt szívemre bús ködök
lehelnek zúzmarás ablakot.

Elmúlt a nyár,s az őszi vágy
belehullott a téli csendbe,
csak én maradtam a fák alatt
reszketve, fázva, elfeledve.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át mely körbezárt
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: Ha elalszol...

Moccan egy érzés, a szem lecsukódva
nyílik a fény a mesék mosolyán,
párna alá gyűrt tegnapok árnya
szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.

Álmokat ringat a test belerezdül
szárnyakat rajzol az éj odabent,
s távoli tompa szívdobogáson
messzire készül szökni a csend.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: Szavakból a csendet...

Ma megint a csendet mormolom
mely néha visszalüktet
a semmiből, a semmin át,
és mégis szíven üthet.

Kimondhatnám a hallgatást, csak
magamból kéne adnom,
mert a széttört csendet szavakból
kell újra összeraknom...

Kormányos Sándor: A csenden át

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: Egy vers

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre - leírhatatlanul...

Kormányos Sándor: Elfeledve

Bolyongok szél-tépte fák alatt
megnyugvást,és vigaszt keresve,
a hiányodtól reszketek,míg
befed lassan a szürke este.

Hervadt homályban eső szitál
az őszi alkony már rég halott,
s dermedt szívemre bús ködök
lehelnek zúzmarás ablakot.

Elmúlt a nyár,s az őszi vágy
belehullott a téli csendbe,
csak én maradtam a fák alatt
reszketve, fázva, elfeledve

Kormányos Sándor: Nem rejthet

Ma lépteidről álmodom,
az ajtót nyitva hagytam,
szobámban hűvös csend vacog,
csak várlak mozdulatlan.

Az éj nyikorgó végtelen,
ám titkokat nem rejthet,
már régtől tudják jöttödet
a szélfújt őszi kertek.

egy mezítlábas nyár után.

Kormányos Sándor: Hold sarlóján

Takarót simít a sűrű csend
lebbenő álmok bársonya,
hold sarlóján ringatózik
a csillagfényű éjszaka.

Árnyak suhannak túl a fákon
a bokrok alatt tücsök zenél,
altatót hegedül az éjszakának
s vele dúdol a kósza szél.

Álom kering a hold körül
ruháján ezüstös fény ragyog
rádőlnek mind, s mint égi párnán
alszanak rajta a csillagok.

Kormányos Sándor: Kimondtalak...

Rád gondoltam, rezzenő
rejtelmek közt bolyongtam,
s legbelül a vágy feszült,
akarta, hogy kimondjam.

Kimondtam...hűvös áhítat
simult körém a csendre,
s a hangom azért reszketett,
hogy ott maradj majd benne...

Kormányos Sándor: Lehetne minden. . .

Lehetne minden egyszerű
ha szállni kell, csak annyi

dolgod van, hogy megtanuld

hogyan kell zuhanni. . .

Kormányos Sándor Nem adlak át...

Mosoly leszek a könnyeid közt,
emlék, mely messze ringat,
megkeresem a végtelenben
elillant csókjainkat.

Az álmod leszek, suttogása
benned az örök vágynak,
nem adlak át az éj húrjain
zendülő némaságnak.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: Lehetne minden. . .

Lehetne minden egyszerű
ha szállni kell, csak annyi
dolgod van, hogy megtanuld
hogyan kell zuhanni. . .

Kormányos Sándor: Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...

Kormányos Sándor: Messze űzlek..

Sóhaj vagyok a fák fölött
elmúlás vágya, lüktetése
halk búcsúszó, a nyár talán
egyik utolsó szívverése.

Nyár voltam, és most ősz leszek
bíbor alkonyok fénye bennem,
s hulló álmok bánatával
a változásról kell üzennem.

Az idő vagyok, messze űzlek
és nem leszek elég már neked,
hiába futsz, az örök titkot
te soha meg nem fejtheted.

Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Kormányos Sándor: Fáj a csend...

Tudod a csend fáj is néha
este, ha gyúlnak a csillagok,
a szobák mélyén magány motoz
lábujjhegyen járnak a sóhajok.

Tudod, a csend suttog néha
s ameddig szótlan hallgatom,
a szívem minden dobbanását
hangosabban hallhatom.

Tudod, a csend betakar néha,
a félhomályban rám borul,
s ha a magány újra a kezét nyújtja
a torkom fájón elszorul.

Tudod a csend fáj is néha
esténként ha magányos vagyok,
rád gondolok, s a magányom tüzére
még egy lapáttal rárakok.