Talán az egyetlen,
az utolsó szép pillanat,
melyben boldogságot álmodhat
a gyötrő, gyönyörű szerelem...
Nem. Tudom, nem így lesz,
s kár is kívánnom,
hogy Hozzád bújhatom,
s hogy simulok testedhez.
De már nem fáj
talán annyira, mint eddig,
bár nem tudom, még meddig
tépi szívem a vágy.
Talán a múló évek
majd meggyógyítanak,
lassan kijózanítanak,
jó kell legyek, éppen érted.
Hisz Neked fáj talán
a legjobban, mi engem is
bánt, s látlak éjjel is,
álmom ködös fátyolán át.
Az idő múlik s az évek
majd - úgy érezzük - rohannak,
s feltesszük majd magunknak
a kérdést: Miért élek?
Tán volt szép remény,
halálra ítélt vágy,
szerelem, vonzó ágy,
s életünk már szegény.
Az a pillanat már
soha többé nem jön vissza,
s csak az emlék hozza
közel édes fájdalmát.
Nem baj. Már nem számít,
hogy kinek fáj jobban,
s most könnyeim torkomban
zuhogják: fájó sebet hasít
itt belül az emlék,
az egyetlen pillanat,
melyben szívemben maradt
a vágy és vár még.
Vár, pedig épp úgy elveszett
már minden remény,
mint ahogy elvesztem én.
Talán az álom majd vezet.
Képzelt világomban majd
ölellek Téged, s el nem engedlek,
mindig, mindenhol Veled leszek,
s együtt halljuk a dalt,
mely csak bennünk létezik,
ahogy állunk egymás előtt,
mi eltiltott, szomorú szeretők,
s ölelkezünk estétől reggelig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése