Gál Éva Emese: Szonett

Mind több az űr és kevesebb a lélek,
a test oly fáradt, mint a gondolat,
átmasíroznak már rajta az évek,
hogy sehová tapossanak utat.

Még fölriaszt a konok kötelesség,
hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot
akkor is, ha az időt lefejezték,
és szíve csak emlékekben dobog,

de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen.
A tehetetlenségbe vakult égen
vész minden irány s minden akarat,

ami jövőt földerengetni merne,
a szó árnyéka visszahull a versre,
s megfogan a csend a hantok alatt.