Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
Vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése