Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.
Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem!
De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.
Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.
Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.
Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...
