Boda Magdolna: (ezerszer elég)

Ahogy tolvaj az éjszakában,
úgy jő el a szerelem.
Észrevétlen.
Kifoszt magadból,
elviszi minden perced,
minden napod;
ügyesen elhordja életed.
És nincs már én,
ő, mi, ti, ők.
Csak Te...
És az ég kékjében is csak
egy kék tekintetet keresel.
Ne hagyd magad,
akard a jussodat.
Akard a hajnal harmatcseppjét,
a fű zöldjét,
az illatát a vizeknek,
selymét a szépnek,
bársonyát a jónak.
Akard és megkapod,
mert méltó vagy.
Mert méltóak vagyunk
viselni koronát,
és ezerszer méltóak,
mert hitünk van,
gyönyörű, megtartó hitünk:
a szerelem,
...és ennyi elég,
ezerszer elég.

Aranyosi Ervin: Árva levél

Árva levél, milyen magányos,
tavasszal szülte őt a fa.
Testvérei rég tova szálltak,
őt marja csak a zúzmara.

Ragaszkodik kis életéhez,
mert ez az egy jutott neki.
Nyár elején repülni vágyott,
de öregen már nem meri.

Süvít a szél, testébe markol,
jeges késsel húsába vág.
Nem hiszi el, hogy véget érhet,
hogy ennyi volt a nagy világ.

Szitál a köd, arcára fagy,
míg új tavaszról álmodik.
- Bevárom itt az ébredést
- és görcsösen kapaszkodik.

Hiába harc, hiába minden,
ereje jégként olvad el.
A gyilkos szél fülébe súgja:
- árva levél, most menni kell…

Csorba Győző: Külső sötétben

       Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,
saját őreid állítsd minden posztra,
s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,
ne hallgass hízelgő ajánlatokra.

Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,
s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,
de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,
önnön szíved lesz a csaták porondja.

Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:
jó gondozóm van, két szeme fölöttem.
Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.

Itt állok külső sötétre lökötten,
nyögök, mint kinek anyját most temették,
öldöklők kése villámlik köröttem. 

Gámentzy Eduárd: Hozhatok neked

Hozhatok neked

Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!...
- Csak tudnám, hogy hova

Ábrányi Emil: Ne sértsd meg...

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...

Brinkusz Gábor: Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról haza tér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Éjszaki fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holdfény, felolvadok Benned.

Harcos Katalin: Mondd kedvesem

Mondd, Kedvesem, hogy szépnek látsz!
Kiáltsd százszor, mondd ezerszer,
vagy súgd fülembe, hogy rám vágysz...
súgd, legalább most az egyszer!

Mondd, hogy lelked szavamtól ébred,
verseim benned visszhangot vetnek,
s hogy, szerelmem hű vendéged
mélységes mélyén szívednek...

Mondd még, mert könny áztatja arcomat,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, hogy halljam hangodat!

Mondd még, hogy szívem betöltse szavad,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, amíg szavad marad.

Lányi Sarolta: Az első mosoly

Reggelre megtérek ide melléd
onnan, a csodákkal kövezett idegen útról
amiről nyelvem regélni tudatlan
s tollam is gyenge, -

megtérek ide reggelre melléd
nesztelen. Testem megrándulva halk sóhajban
fogadja be a messze járt utast, a lelket,
s feléd fordul e földre vissza még nem vénült orcám

hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent
s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből,
mit magammal elhozhattam orozva néked onnan,
hol még erdőnyi terem belőle,

- vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt,
első mosolyát a bús valóság nappalának
s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan
s tollam is gyönge.

Brinkusz Gábor: Különös

Különös a minden, hogy Nélküled semmi sincsen,
Különös a nincsen, hogy Nélküled a semmi a minden.
Különös a semmi, az, hogy Nélküled minden mindegy,
Hogy Nélküled a semmi, s a minden mind egy.
Különös a mindegy, hogy Nélküled minden a semmi,
Különös a Nélküled, mert így nem tudok megszületni.

Erdős Olga : Csak..

csak lángolva, csak égve
csak apró darabokra tépve
csak pokolra hullva
csak fáklyává gyúlva
csak megrágva-kiköpve
csak ágylábhoz kikötve
csak boldogan lebegve
csak világot feledve
csak sírva is nevetve
csak sírba is temetve
csak csókokat rabolva
csak veszetten vadulva
csak könnyedén, csak játszva
csak hevülten is fázva
csak sosem megpihenve
csak mindig messze menve
csak mindörökké élve
csak együtt sosem félve
csak így éljünk, ha mered:
csak egy tét van: az életed!

Ady Endre: Tatjána írt

Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet...
Tatjána sír, sirat egy titkot
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szívemre hull...
...És mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul.

Kis levelét kibontom százszor...
Tatjána sír, gúnytól remeg...
Oh, kinyilott, szűz leányálom,
Mennyivel tartozom neked!...
Tatjána sír,...Van még Tatjána,
Rajongó lelkü, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret - a szerelemért...

Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezett!
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszonykéz dobott -
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott...

Én nem tudom, rózsás az arca
Vagy halvány, sápadt, vértelen,
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szívében dal van s szerelem...
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet.

Kormányos Sándor Nem adlak át...

Mosoly leszek a könnyeid közt,
emlék, mely messze ringat,
megkeresem a végtelenben
elillant csókjainkat.

Az álmod leszek, suttogása
benned az örök vágynak,
nem adlak át az éj húrjain
zendülő némaságnak.

Erdős Olga: Ji-King

Lehet-e
kérdőjellé formálni a szorongást,
ős, kínai jelektől várni a csodát,
három érmével játszani a sorssal
- fej vagy írás alapon,
több értelmű mondatokban
fellelni az egyetlen kiutat,
keresni valódi válaszokat,
és leginkább,
ezeréves bölcsességgel szabadon
elfogadni, mit az Élet ad,
lehet-e, mondd?

Baranyi Ferenc: Egyszerű

     Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztolok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.      

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra, Utána 1 kép
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet. Utána 4 kép

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

Bőhm András: Lesem a hulló levelet...

Lesem a hulló levelet,
szépen menni el hogy lehet.
A szél suhintó, nagy kasza.
S nincs már erő, mi tartana!-

és pillekönnyen libben ő,
később egy pici zökkenő.
A tócsa hátán rajt az ég!
És tán mindegy is voltaképp,

hiszen a föld egyet forog,
s már lent nézik a csillagok,
tükörképük közt, hogy lebeg,
míg el nem fedik fellegek.

Bognár Barnabás: Elmúltál

Elmúltál, szép hajnali pír,
szürke bánat jött utánad.
Egyik kezem most rólad ír,
a másik meg csak int utánad.

Tegnap körém menekültél,
s én sütöttem rád melegen.
Ma a reám verődött fény
ragyog, s bent félig-szerelem.

Bennem ringsz most búsan,
s kihűlt holdként keringsz már,
ki egykor tüzes bolygóként
mosolyogva bolyongtál e húsban.

Egyetlen szóra, varázsló nélkül
tűnt el a minden: te meg én,
s már csak fájdalom békül
nincsen-szívből folyó
ereink melegén.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

  Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

B. Radó Lili - Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Fecske Csaba: Ismét

mint tüske hatoltál belém
sebhelyed vagyok ma is még
mikor már azt hiszem vége
elkezdek lüktetni ismét

az elme összeférceli
lazán a múltat és jelent
az egy bordában szőtt élet
kettőnknek más sorsot jelent

gondolataimat szövöm
egyre mint hálóját a pók
gyorsan magamévá teszem
azt a sok meghalnivalót

semmi sem tisztán önmaga
mindenen átüt egy másik
hiányod agyamhoz koccan
s mint a kovakő szikrázik

Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
Csak védlek.

Csukás István: Örömre int ez a szerelem

Én már minden pillanatomra éber
lélekkel vigyázok, örömre int
ez a szerelem a lélegzetvétel
fáradhatatlan ritmusa szerint,
ahogy törekvő sorsom újra s újra
szívemhez új és új magányt csatol,
ahogy szívem a dobogást nem unja,
s rólam másképp nem álmodozhatol,

csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat,
fogcsikorgatva vagyok rá tanú,
s elképzelni sem tudok én már jobbat,
és örömömben is már szűkszavú
lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem:
fejem fölé az ég, közönnyel áld,
küldi a tél hangáraiból, kéken
villogva, a fagy fémszárnyú raját.

Én nem hadakozhatok már más módon,
érted se, csak sorsommal (pillanat
sugallta harcok kis cselét megoldom),
hozom kiéheztetett ifjúságomat,
mely országot, álmot hódítani indult,
s az örömért a szívednél kiköt -
felkönyökölve nézem éjbe fordult
hajad homlokod félholdja fölött.

Sütő Barnabás: Elmerültem benned

Léted tavába csobbant a lelkem,
Szemeid tükrében megláttam magam;
Zúgó hullámokkal feleseltem,
Ittam belőled és elakadt szavam.
Hát mily világ ez és miféle álom,
Mely darabokra törte szívemet?
Mert azt akarom, hogy örökké fájjon,
Üvöltsön bennem, mint a fergeteg;
Dobjon magasba, húzzon a mélybe,
Szakítson kétfelé, én azt is hagyom;
Bátran nézek a halál szemébe,
Hogyha szívedet szívemben tudhatom.

Elmerültem, és nem fáj semmi már.
Mert szerelmünk előtt nincsen határ.

Válóczy Szilvia - Meghitt pillanat

Felém fordulván
Barna szemedben szikrázott a fény,
Mely szívemet is lobbantotta.
Tükör, melyben megláttam saját magam,
Villódzott tekinteted rabságában
A szerelem, mely apró kristályokba fonta
Halk könnyeim cseppjeit.
Erős ujjaid arcomat fordították a magány elől,
Reménnyel szórtad balga hitem,
S mint tiszta levegőt,
Úgy csókoltad leheletem.

Bognár Barnabás: Elmúltál

Elmúltál, szép hajnali pír,
szürke bánat jött utánad.
Egyik kezem most rólad ír,
a másik meg csak int utánad.

Tegnap körém menekültél,
s én sütöttem rád melegen.
Ma a reám verődött fény
ragyog, s bent félig-szerelem.

Bennem ringsz most búsan,
s kihűlt holdként keringsz már,
ki egykor tüzes bolygóként
mosolyogva bolyongtál e húsban.

Egyetlen szóra, varázsló nélkül
tűnt el a minden: te meg én,
s már csak fájdalom békül
nincsen-szívből folyó
ereink melegén.

Nyári Zsolt: Ragyognék

Nyűg vagyok
és teher
Erős válladon
Szeretlek
ezt most megvallom
Nem tudok
élni nélküled
adj nekem
örök szomjazónak
Éltető vizet
Akkor én majd erős
leszek
Élni fogok
És ha majd egyszer
hagyod
Az életedben
ragyogok

Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell-
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!
hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
együtt- vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.

Tóth János: Elmosódó emlékek

Pára terül szét az ablak üvegén
homályba vész mögötte a táj,
ujjam hegyével letörlöm könnyedén
s fénnyé lesz a sápadt félhomály.

De ha régmúltba nézek elmerengve,
szemem az idő ködét járja,
hiába fúj az emlékezés szele,
ritkul, de nem szűnik a pára.

Tornay András: Folyóparton

gyere ülj mellém
hajtsd fejed mellemre
nézzünk a mélybe
ahol tévedéseink mulasztásaink hibáink
rossz emlékeink úsznak a végtelen tenger irányába
nézzük a sodrást
s a habokkal s eltévedt farönkökkel engedjük el
gyolcsainkat láncainkat örökre
lecsendesít megnyugtat elringat és elaltat a víz
percek vagy évek múlnak el… nem tudom

de tisztán ébredünk