Somogyváry Gyula: Csillagok alatt

Lenéznek rám az égi csillagok.

Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.

Milyen jó a csillagoknak!

A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.

Baranyi Ferenc: Kímélj meg

 Csak ama rettegőn-riadt
tekintettől kímélj meg engem,
mely minden tiltott nász után
felkönyörög ijedt szemedben,
mikor ketté-józanodunk
szemedben kérdő a kerekség,
azt kérdezi: így, így sem únsz?
Azt kérdezi: most is szeretsz még?

E pillantás csak cikkanó,
de épp elég, hogy megalázzon,
bántóan bizonygatja azt,
hogy nem nő túl a testi lázon
mi engem utánad tüzel,
s hogy bujaság a szenvedélyem:
se szív, se gond - csak vér. Szemed
ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

Vagy talán őseredetű
e szolgamód riadt tekintet?
Visszacsörrennek néha még
Szokás csatolta ősbilincsek?
Megejtett s nyomban otthagyott
cselédlányok félelme ez még?
Kijátszott mátka kínja, ki
odaadta frigy előtt a testét?

Fekszünk, tilalmas nász után.
Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
Nyugalmam gyengéd ernyedés,
csupán te túlozod közönnyé.
Pedig most inkább kell nekem,
hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
ki jó volt lángnak lobbanón -
jó most duruzsoló parázsnak.

Miért alázol hát ijedt
alázatoddal engem? Ó hát
mikor érjük meg már a nők
tudat-emancipációját?
Merj úgy szeretni, mint ahogy
én szeretlek több ezer éve!

Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.

Lelkes Miklós: Család

Van egy szó, melyben különös,
csillagcsendű világ
csillan, elcsillan, s felragyog:
család, család, család.

Van egy szó, melyben mély gyökér
szívből jön, s áll a fa
virágban, gyermek-szirmokon
csillagok mosolya.

Van egy szó, néha oly nehéz:
fénytörte bánatát
meg sem akarja hallani
közönyös külvilág.

Van egy szó, amit védenek
dacos, elszánt kezek,
szívós-erősek akkor is,
mikor törékenyek.

Egy szó röpíti lelkedig
fényszavú csillagát:
öröm, gond, bánat, nevetés, -
család, család, család.

Én jól tudom, hogy él e szó,
s túlér az életen:
jövőt érintő csöpp kezek
nyitják a végtelent.

Csillog e szóban csöpp haza,
s egy különös világ
oszt benne szelíd-gyönyörűt:
csillagok mosolyát.

Bognár Barnabás: Lelkünkben sírnak az angyalok

Lelkükben sírnak az angyalok,
s az órák együtt zokognak velük,
mert lelkükben én is ott vagyok,
míg körülír Téged szelíd szemük.

Lelkükben sírnak az angyalok,
a Földön túl, az égen át,
és mégsem képez szivárványt,
pedig sok parányi nap ragyog.

Lelkükben sírnak az angyalok,
s míg kezük közül kiszaladok,
vastag ruhám bőrig ázik,
s testem tiszta, s tisztán fázik.

Kovács Erika: és

Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában

Benczés Sándor Gábor: Haiku-pillanatok

fülembe suttog
és fejemben sok kéjes
pillanat éled

Dobrosi Andrea: Színezzen szemed!

Színezzen szemed!

Ó pillanat, pillanat,
de szép lepke vagy,
csak épp túl sebes:
túlszárnyalod vágyamat.

Az idő, az idő repte,
vajon pihent-e,
mielőtt szárnyad
a szélhez feszítette?

De suhogj, suhogj tovább
fény-melódiát
a réteken,
nyíljanak virág-csodák,

melyben pillangó-szemem
oltáron pihen;
Isten a pillám,
minden szép,- s én elhiszem!

Derzsi Sándor:Mikor az ember szembenéz

 Mikor az ember szembenéz
A múlttal, ami elszaladt
Nézi, hogy mit tett ezalatt
Nézi, hogy mennyit ér a tett
Kérdi, hogy végre béke lett
S feleli, semmi az egész
Egy nappal több múlt el az életünkből
Egy hírrel több újság van a világon
Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel
Az élők közt, hogy több legyen az álom
Hogy legyen, aki ránk emlékezik
Sóhajtson egyet, s álmodjon megint
Mikor a múlttal szembenéz
S látja, hogy semmi az egész

Bódai-Soós Judit: Ölelés - Dal

Türkiz szemedben óceánok végtelenje,
távolba, mélybe révedő világ.
És mégis, mint búvó kispatak
a barlang-mélyi tóra,
csendes magányban elmerülve,
én így találtam rád.
Karodban bízva megpihentem,
mert benned tisztán fénylett
a ringató ígéret,
hogy szeretni tudsz még akkor is,
ha nem vagyok több,
mint egy lágy tenyérbe burkolózó élet.
Türkiz szemedben óceánok végtelenje,
távolba, mélybe révedő világ.
És mégis, mint búvó kispatak
a barlang-mélyi tóra,
csendes magányban elmerülve,
én így találtam rád.
Karodban bízva megpihentem,
mert benned tisztán fénylett
a ringató ígéret,
hogy szeretni tudsz még akkor is,
ha nem vagyok több,
mint egy lágy tenyérbe burkolózó élet.

Balla Zsuzsanna: A másik csend

Hangodba kapaszkodom.
Csendezünk és hallgatunk.
Máshol és nem ott vagyunk.
Az ott valahol van.
Az ott nem két külön itt.
Az ott megérkezés:
talán sövényben megbújó kertkapu,
talán hintaszék a kandalló előtt,
talán borostyánnal befutott falak,
talán tisztás, ahol lélegzik a fű,
talán akácillat az éjszakában,
talán homokba rajzolt házban
ünneplő, önfeledt pillanat,
ahol a lélegzetünk egymásba fúl,
s beszélni nem szabad.

Sárhelyi Erika: Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szerethe

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Baranyi Ferenc : Gyönyörű dráma

Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat..

Baranyi Ferenc: Utószó egy szerelemhez

   Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja -
már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek:
rád találnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?

Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi mit cipel,
csak éppen már nem bírja el
 

Gergely Ágnes: Örmény dal

Nemcsak álomban élek
azóta ébren alszom
bokor mélyén madár
ujjaid közt az arcom

rózsa fekete rózsa
feltámad minden reggel
nincs teljes ébredésem
lecsuksz a két szemeddel

Sík Sándor: Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szívemben,
Se bú, sem öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör,
Nem akarok semmit
Senkitől.
Langy ujjal a fény
Befogja szemem,
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

Ábrányi Emil: Ne sértsd meg ...

      Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...

Válóczy Szilvia: Életem Veled

Az a lágyan merengő tekintet,
A Te figyelmed irántam
Oly igaz,
Végtelenébe temetem arcomat,
Puha bőrödön érzem
A napsütötte lángokat,
Te árnyékba menekülsz...
Én viszont szeretlek...

Gyengéden simítod karomat,
Bár vadul tennéd...
Kioldanád karmodat,
Hogy elejts,
Mint egy vadat,
Mi menekülni sem akar,
Hisz már a Tiéd,
Teste, s lelke leborul Eléd.

Napfényben táncolok Veled,
Lassan mozogva
Ide-oda ringat a szív dallama,
Vággyá futnak a léptek,
Testemhez simulva érzed,
Ahogy lüktet bennem
Az a szenvedély...
Csípőm alant siklik
Kezedben a kéj.

Ajkad gyümölcsét kívánom,
Ahogy mohón ízleled
Az érett sárgadinnye zamatát,
Édes maszatfoltokká nő
Mosolygós arcodon
A levében osonó kavalkád.
Szürcsölt csendességgel adod
Szelíd csókod, s a harapást,
Szánk szegletébe települ
Az odaadó bájvarázs.

Néha eszményi séták közt,
Szép emlékezetű terekbe húz
Az életem Veled,
Erdők, utak, házak, városok...
Mindegy hol fogom kezed.
Ami fontos, hogy foghatom...
Őszinte szerelmem adhatom
Teljesen Neked,
S szívem boldog, úgy dobog,
Hogy értheti lelked.

Kardos Csongor: (Megmentettek...)

Megmentettek az esőcseppek
Letörlöm lábadról a szomorúságot
Keverednek az arcomba hulló vizek
Kívül-belül keverednek
Csorog le torkomon
Találkozások elmúlása
Meg-megálló november
Lehunyt szemed
Meg nem írt levelekre várok
Hallgatom az esőt
Lehunyt szemmel
Kívül-belül

Végh Tamás: Kegyelelem

Az irgalmas éj palástja vállunkra hull,
S kezében tartja szíveinket a szél.

Csenddé nőtt a vihar, s fénnyé az eső,
Renddé lett az álom, útiránnyá, mi szép.

Bódai-Soós Judit: A könnyeken túl

Mosoly-kapukon lopja be magát
a tévedések közt botló remény,
karjában vágy pihen,
csendjében költemény.

Ölében ringatja álmainkat,
deres szívünkbe csókja csal tavaszt,
fényével simogat,
és új hitet fakaszt.

 

Dabi István: (...)

a nevetés és a sírás
nem ellenségek
hiszen nemegyszer
nevetéssel titkoljuk a sírást
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

Jószay Magdolna: Szorongás

Talán túl sok, mit várnak tőlem
s én nem vagyok képes,
míg mások úgy gondolják, igen.
Mindig ezzel küzdök,
még eddig sikerült, de istenem,
mi lesz, ha egyszer mégsem?
A szorongás néha megbénít,
időnként oly szívesen
falaim közt maradnék,
lennék csak lelkemben
meg-megújuló, mindig változó
fény és árnyék,
egyszerű, mindennapokban élő
jobb világban bízó
érzés és szándék

Szabolcsi Erzsébet

Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.

Benczes Sándor Gábor: történetek

írni kell
a madár kifeszülő szárnyáról
(meséltem neki
az aerodinamikáról tegnap)
apró karmai koppantak
mikor leszállt a hűs kőre

szólni kell
a szégyenlős Holdról
(meséltem neki
a spektográfról este)
sárga izzadt arcát
felhő sarkával megtörölte

és beszélni kell
a lecsorduló könnycseppekről
(meséltem neked
a depresszióról éjjel)
nézd: a madár már a sztratoszférában repül
hogy csókot adjon a fáradt Holdnak

Hervay Gizella: talpalatnyi fájdalom

talpalatnyi fájdalom
tenyérnyi tiszta ég
tavaszra tiszta abroszon
terít virágot a rét

tavasszal én is ott leszek
ahol a madarak hazatérnek
tavasszal tiszta lesz a víz
égig érő az ének

itass meg még egyszer szomjazom
egy pohár vízre várok
bujdosó életem nem terem
virágot

teríts rám tiszta életet
bujdosnom tovább nem lehet
kezedre adom
talpalatnyi reményemet

Robert Burns: Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Weöres Sándor fordítása)

Efraim Staub: Van néha úgy...

Van néha úgy, hogy lüktet mindenem.
Nyaggat belül valami furcsa kór,
fejem fogom, magamban jajgatok,
s gyógyírt ritkán szedek. Mikor

már nem bírom tovább a kínt,
akkor keresek enyhülést. Fehér
vagy színes pirulákba zárt nyugalmat,
s jótékonyan reámborul az ég.

Van úgy, hogy mégis lüktet csak, tovább,
s tudom, hogy nem számit a szer.
Ilykor legyen bár eső, vagy hóvihar,
födetlen fővel kicsit sétálni kell.

S eső, ha veri lázas homlokom,
vérem dalol, s én dúdolom a Dalt,
és csak megyek, megyek. Dolgom csupán
leírni énekem. A jajt

feledve már papírra vágyom,
tollam villámmód siklik. Így a jó,
ha megtelik a kis papír,
mely oly fehér, akár az első hó.