Efraim Staub: Van néha úgy...

Van néha úgy, hogy lüktet mindenem.
Nyaggat belül valami furcsa kór,
fejem fogom, magamban jajgatok,
s gyógyírt ritkán szedek. Mikor

már nem bírom tovább a kínt,
akkor keresek enyhülést. Fehér
vagy színes pirulákba zárt nyugalmat,
s jótékonyan reámborul az ég.

Van úgy, hogy mégis lüktet csak, tovább,
s tudom, hogy nem számit a szer.
Ilykor legyen bár eső, vagy hóvihar,
födetlen fővel kicsit sétálni kell.

S eső, ha veri lázas homlokom,
vérem dalol, s én dúdolom a Dalt,
és csak megyek, megyek. Dolgom csupán
leírni énekem. A jajt

feledve már papírra vágyom,
tollam villámmód siklik. Így a jó,
ha megtelik a kis papír,
mely oly fehér, akár az első hó.