Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.
És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.
Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:
kellesz.
Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.
Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,
mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.
Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.
Menni egyedül.
Jó messze.
Jó lenne a friss széna illata,
és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.
Megkérdezni, mivégre tette útját.
Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,
mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.
Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,
párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó.
Ez most minden vágyam.
Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.
Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.
Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.
Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,
úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.
Egy hintaszék.
Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,
mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.
És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,
mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.
Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,
A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:
végig ott lapult a markomban.
Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.
Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,
vállraborulós fajta,
mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,
mert részletek helyett az egészet akarom,
mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,
. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,
a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.
Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,
mert gyengévé tesznek.
Ilyen vagyok, sőt.
