Fábri Péter: A csönd és a szó

Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Ha néha szóba rejtezik,
csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.

A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Paudits Zoltán: Az álomkeresők

Te és én, mi és ők,
az álomkeresők,
tengerek ezüst tükrei,
napok forró könnyei,
hószínű égen
pillangószárnyak,
felhőkön úszó
habkönnyű vágyak,
táncoló levelek
dúslombú fákon,
apró kis szigetek
a kéklő óceánon,
szavak a fájó némaságban,
csillagok az éjszakában,
én és te, ők és mi,
az őszi égbolt fényei.

 

Komáromi János: Kevés a szó

kevés a vágy
kevés a tett
kevés a volt
és kevés a lett

...és kevés a szó...

a mindenség
szavakba nem foglalható
csak a csend képes
magába zárni
a végtelen létezést
minden elmúlást
és minden
újra ébredést

 

Arany-Tóth Katalin: Bezárt a csend

     
Bezárt a csend, s Te bölcsen hallgatsz idebent, Uram...

Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram...
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan...

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben...
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, „most" -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja...
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen...
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása)

S lettem e „most"-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső,
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek - kereslek,
Uram!

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belém fagyott a maradék lehelet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Reichard Piroska: Nyáriéj

Álomszerű fényét hinti a hold ...
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák ...

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég ...

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom ...

 

Vaskó Ilona: Csendemben hordozlak

A csendemben hordozlak.

Néma csomagom vagy.

Mosolyba öltöztetlek és

Szelíd ölelésbe burkollak.

Magamba rejtelek, te sem

Tudhatod, hogy bennem laksz.

Mit laksz?! Minden nap születsz,

Élsz, perzselően égsz.

Némaságot fogadtam érted.

Csendben csodállak.

Nézlek, s te talán nem érted

Ezt a néma csendet.

Szabolcsi Zsóka: Fohász

Adj erőt,
mert beleveszek kételyeimbe.
Adj időt,
mert felörlődöm a mutatók rohanásától.
Adj színeket,
mert rettegek a szürkeségtől.
Adj dalokat,
mert fellázadt bennem a csend.
Adj csobogó forrást,
mert hűsíteném lobogó szavaim.

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben. 

 

Arany-Tóth Katalin: A csönd peremén

Fáradt paták dobbanását hallom.
Az esti csöndben néhány tücsök ciripel.
Nádas felől zengő békák hangja
ijedt vadnyulak futó neszét veri fel.

Álomra fészkelődnek a varjak,
az eresz fölött egy denevér repül el.
Száraz gallyakon reccsen a holnap,
léptében hitre ébredő reményt visel.

A szántóföld tikkadt repedésén
félredől az aratásra váró búza.
A csillagos ég, aranyló porát,
ékes palástjáról a kalászokra szórja.

Rózsaillat száll a levegőben,
selymét bezárt virágszirmok se rejtik el.
Parázsló szikrák szállnak a szélben,
s a lombok sűrűjében egy pinty énekel…

Komáromi János: Sötét csend

mély-csend terjedt szét
felfalta a várost
álmokkal tömte ki
az illatos vánkost

lenyelte a fényeket
nem láthatott senki
ha csend és sötét van
nem is kell itt lenni

csukódott szemek mögött
éghetnek a fények
sötét csendek mélyén
éber még az élet

reggel megint elmegy
viszi az álmokat
estére haza jön
újra meglátogat

 

Mezei Horváth Attila: Talán

talán a szemed
ahogy visszanézel,
talán a mosolyod
ahogy hátraveted fejed,
talán a csend ami körülvesz.

talán egy hullócsillag, amely
átvág az őrség éjszakáján
reményeket húzva maga után,
bolondos babonát, hogy visszajössz.

 

Vaskó Ilona: Találj meg

A csend szobájában ülök,
Véget nem érő gondolataimmal.
Veled kezdődik,
Veled végződik.
Várom, hogy megszólaljak benned.
És hívásomnak ne tudj ellenállni.
Hallgatok. Némán hívom lelked.
Nem oly nehéz engem megtalálni. 

 *

Benczés Sándor Gábor : Nekem hiányoznak

Nekem hiányoznak
a szavak,
a mosoly,
s arc, mi komoly.

Nekem hiányoznak
a vágyak,
és egy kéz,
s szem, mi engem néz.

Nekem hiányoznak
az utak,
az illat,
s gyönyör-pillanat.

Nekem hiányoznak
a hangok,
a csend is,
s kocogó konflis.

Nekem hiányoznak
a léptek,
a virág,
s az egész világ.

*

Dévényi Erika: A csend hangjai

A csend titokban elmond mindent
Csak figyelned kell, s hinned, hogy megértheted
A csend mélyén hangok rejlenek
Csak hinned kell, hogy te is elérheted

A csend beszél, ha értő szív hallgatja
A mélységek legmélyét is meghallja
A csend hangjai az érintést nem tűrik
Ha látni akarod, azonnal eltűnik

 

Juhász Gyula: Fehér éjszakák

Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?

Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés, vagy az a halovány?

Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek
S a könnyek áldását nem ismerem
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken..