Már utolsót villan a nyár
a Duna szabdalt-fényű tükre fölött,
az idő mellém ül vétkeit meggyónni,
vagy tán ott áll régi padunk mögött... -
halk türelem terelgeti bennem az estét,
- még a zaj is csenddé békül, -
és fehérré forr a szökőkút habja,
ha visszagondolok arra a napra
mikor itt ültünk: az emlék újraszépül.
Eltelt egy újabb év,
zöldbe szőtt harmat lepi ismét a tájat,
opálos ég fekszik a gyepre,
és már alig fáj ez a versbe írható bánat.
Ha nem fáj, csak azért nem,
mert a szél nem fújt el
a csillagok hamujával,
- bár mind csonkig égtek, -
de életben tartalak
dacos kitartással, ameddig élek.
Emlékszel, mikor válni kellett...?
A pillanat hirtelen állóképpé torzult,
- úgy éreztem, semmim nem marad -,
és az estbe billent szürkületben
megállt a felhő az egekben
ahogy szívverésem lassult, -
majd betegen elakadt;
...mint köd, ha elgurítja a lenge szél:
lázas konoksággal rongyos,
megvakult csillagok felett szállnék, -
ha Te nem lennél...
Lassan megsimít az őszi ég hűvöse
a holdtalan homályban,
szivárogva enged az alkony az éjszakának
és árnyak hada gyűlik már köröttem,
- tipródik bennem a nemrég - ,
s míg lent a rakparton
a lépcsőt sárossá öleli az uszadékos ár:
szelíd bánatom elfojtott haragja zsong,
és magányom zord méltósága fáj...
... így talál rám
a csillagoltó reggel,
és a fejem alá igazított halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése