Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.
Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.
Hajamba fúj az őszi szél,
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.
Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése