Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű ősz,
mért is mész el, ha mindég visszajössz?
Arcom megint eged könnyei mossák:
hát így kell néked a változatosság?
Hát te oly szerelemben nem hiszel,
melyben a két fél egymásban vesz el?
Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
hogy szíveinket emlékek kötözzék?
S akkor szent igazán a szerelem,
amikor az egyik fél nincs jelen –?
Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
voltál, azon a régesrégi Őszön.
Te változatlansággal kérkedel,
de testem mind gyarlóbban ünnepel.
Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
elém toppansz ragyogva, illatozva,
hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
téged kímélt betegség, fertelem,
s fogyatkozó, esendő életemhez
nem illik már pompás, mohó szerelmed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése