Őri István: Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordít'ni:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké - ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes
minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem
szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
szerettelek mindig
s szeretni foglak
a világ végezetéig!

Farkas István: A pillanat

Talán az egyetlen,
az utolsó szép pillanat,
melyben boldogságot álmodhat
a gyötrő, gyönyörű szerelem...

Nem. Tudom, nem így lesz,
s kár is kívánnom,
hogy Hozzád bújhatom,
s hogy simulok testedhez.

De már nem fáj
talán annyira, mint eddig,
bár nem tudom, még meddig
tépi szívem a vágy.

Talán a múló évek
majd meggyógyítanak,
lassan kijózanítanak,
jó kell legyek, éppen érted.

Hisz Neked fáj talán
a legjobban, mi engem is
bánt, s látlak éjjel is,
álmom ködös fátyolán át.

Az idő múlik s az évek
majd - úgy érezzük - rohannak,
s feltesszük majd magunknak
a kérdést: Miért élek?

Tán volt szép remény,
halálra ítélt vágy,
szerelem, vonzó ágy,
s életünk már szegény.

Az a pillanat már
soha többé nem jön vissza,
s csak az emlék hozza
közel édes fájdalmát.

Nem baj. Már nem számít,
hogy kinek fáj jobban,
s most könnyeim torkomban
zuhogják: fájó sebet hasít

itt belül az emlék,
az egyetlen pillanat,
melyben szívemben maradt
a vágy és vár még.

Vár, pedig épp úgy elveszett
már minden remény,
mint ahogy elvesztem én.
Talán az álom majd vezet.

Képzelt világomban majd
ölellek Téged, s el nem engedlek,
mindig, mindenhol Veled leszek,
s együtt halljuk a dalt,

mely csak bennünk létezik,
ahogy állunk egymás előtt,
mi eltiltott, szomorú szeretők,
s ölelkezünk estétől reggelig.

Szeitz János: A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Fitó Ica: Nincs már olyan messze

Csendjébe burkolózik,
mélyen hallgat az est.
Vakvágányú vonat
ablakából nézek
elárvult, kietlen tájra.
Előttem fogyóban a sínek,
mellőlem az utastársak.
Hová vezet az út...
Vezet-e út még valahová...

Egy ideje már
bennem fészkel a válasz...
A párhuzamosok
a végtelenben összeérnek.
Nincs már olyan messze
az a végtelen.
Félek.

...

ne engedd el a kezem!
Nélküled mit sem érek.

(részlet)

Nagy Attila: Körém ül

Hanyag fájdalom bújkál bennem,
és egy morzsányi homályos mámor.
Rámalvad a világ, tűnődök mégis,
Miért vagyok tőle íly távol?

Repked a csend, ahogy űzik a szavak,
Körém ül menedékért.
Nem tiltakozok, erre még jó vagyok,
Adhatok bárkinek békét

Fésüs Éva: Téli ünnep az erdőn

A köd ma felszállt, mint a tömjén
papok himbáló füstölőjén,
s öreg zsoltárokon merengnek
a sziklahomlokú hegyek.
Fehércsuhásan száz boróka
a lankán térdre hullt a hóba,
s a krisztustövisek bogyója
mint olvasó, lassan pereg.

Fejem felett a zúzmarás ág
szelíd hajlása halk imádság,
s tudom, ma mélységes szívemhez
sekély szavam nem érhet el.
Talán a perc is mozdulatlan,
az Isten itt olyan közel van,
megáldja mind a cinkefészket,
s ezüstös csendben ünnepel.

Pity-pitty! - csak ennyi hang az élet,
a hóba rókaláb se mélyed,
oly egyszerű itt minden fenség,
oly nagyszerű e némaság!
Mi mért nem tudjuk ezt a békét,
s a lélek hamvas hófehérjét
miért nem tartjuk büszke bájjal,
mint szűzi hó terhét a fák?

A nap dereng, mint messzi ábránd.
Most álmodik a medve málnát,
a nyúl rügyet, - s akár az álom,
ringatva múltat és jelent, -
a bükkfaágról valahányszor
egy sóhaj rezdül, mint a zápor,
pihék csodája hull szememre,
s puhán szívemre száll a csend.    

Karácsony

Békés, Boldog Karácsonyt kívánok a blogom olvasóinak!

Varga Nóra: Fehér csend

Karácsony éjszaka fehér a csend,
Aprócska csillagok fénye üzen,
Szűzies tájban ha roppan a hó,
Álmodni hív a habtakaró.

Mézszínűn lángoló gyertyavilág,
Szógyöngyként perdülő hálaimák,
Kérésre kulcsoltan megannyi kéz,
Távoli ablakok őrtüze ég...

Olvadón enyhül a sok gyötrelem,
Szökkenve röppen a torz félelem...
Arcokra ragyogó viaszparázs,
Hajnalig tartó éji varázs.

Zsefy Zsanett: Vallomás feltételes módban

Ha a hajnal lenne a házad,
én bíbor lennék a felhők felett,
rózsát fodroznék Holdad udvarába,
vitorlát bontana a képzeletem.

Ha a hajnal lenne a házad,
üstökösként szelném az eget,
fényt fonnék e fonák világra,
és rongyosra tépném az éjeket.

Ha a hajnal lenne a házad,
udvarodra peregnének a csillagok,
zsebembe csenném mindahányat,
egynek se lenne irgalom.

Ha a hajnal lenne a házad,
rám érinthetnéd az ébredő perceket,
csillagtakaród alatt élednének a vágyak,
és én velük halnék, ha kell, esztelen.

Kovács Erika: szeretem azokat a perceket,...

szeretem azokat a perceket,
amikor hiányod
testem csendjét felborzolja

sírás és rombolás nélkül

(ilyenkor
csak egyszerűen
szép minden
hisz a nincs is te vagy

Theodore Sturgeon: Élő lelkekben valahol

Élő lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.

(Hideg János és Velkey Anna fordítása)

Csiha Kálmán: Arany-fonál

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...

Németi-Vas Katalin: Ragyogás volt

Villámként hasítasz belém…
Lelkemből viszel magaddal
Egy darabot…
S a tiédből marad ott
Egy foszlány…
Enyémbe fonom…
Mostmár
Díszítő eleme…
S szerelmed
Belőlem kiragyog
Visszaköszönnek a tegnapok
Édes emlékké forrnak
S a holnap
Fénye már
Ma világít…
Aranyglóriát von körénk…
Fényes szemcsék szitálnak
S mindent eláraszt
A RAGYOGÁS…
Mint szfinx körül kavargó
Homok…
Úgy kergetőznek bennem a gondolatok…
S valamennyi visszatér
A kiinduló ponthoz…
HOZZÁD…

Fodor Ákos.: / ki nem vigasztal.../ (haiku)

ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret

Jószay Magdolna: Káprázat

Valóság játszik-e,
szikrázó káprázat?
hópehelyfüggöny mögé
rejtetted arcodat.
Mire megérintettem
volna mosolyodat,
játszi futó felhő
takarta a holdat.

Honnan tudom vajon,
igazából ott vagy?
Mert biztosan érzem,
a hófüggöny olvad.
Balzsamként árad
mosolyod szívemre,
sárkányok, tündérek,
koboldok kedvére.

Fetykó Judit: Csend

A nyáréjszaka hangjait hársillatú szél repíti.
Az éj zúgó bogarait lámpám fénye megszeédíti.
A tücsök elhallgatott. Megunta tán a nótát?
Vagy hangol, s aztán legott eljátszik még egy srófát

Földeáki-Horváth Anna: Bennrekedt szavak

A sok ki nem mondott szó,
sok vágyott, de meg nem élt jó
rámtelepül, lábamról lever.
Feldolgozhatatlan, emésztő teher.

Vékony Andor: Kívánságok

Szavak mélyében
Átölel a szeretet.
Őrizd! Te érted.

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen