Érsek Zsuzsanna: Amikor elmentél

Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

Akkor egy pillanattá vált az idő,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövőt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdőt,
hogy a szív ritmusa
tűrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklő napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam. . .

Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz. . .

Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegő idő,
amikor mosolyogva mentél
a fénylő tavaszon át
egy másik végtelenbe.

Sárhelyi Erika: Suta szavak

Kopott szavakon, elrongyolódott
rímeken, régi, unott frázisokon
át, bukdácsolva keresem egyenként
a betűket, mik hozzád vezetnek.
De hiába gömbölyítem az ó-kat,
az ő-ket, hagyom el, vagy teszem ki
a vesszőket, mindegyre kicsúsznak
tollam alól a selyemfényű szavak.
Mikor a tekintet vak, s a száj csak
néma, határozott vonal, akkor
a tinta, mint végenincs fonal képes
teleszőni a gondolat hófehér vásznát,
a betűre sóvár, telhetetlen papírt.
S talán adhat a bajra némi gyógyírt
egy suta, elkoptatott ˝szeretlek˝,
tán e szó még valamit jelenthet
így leírva, pőrén és kendőzetlenül.

Johann Wolfgang Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.

Fittné Szilvássy Ildikó: Hagyom magam

Lepke vagyok kezedben,
pillányi rezdülés
seszínű hártyák közül.

Selyempapír zsebedben,
váratlan zizegés
a többi kincsed alól.

Tündértáncos szemedben,
látatlan látomás
mandula ruhák mögül.

Tükörcserép hátulja,
fekvő homokóra
a hálószobapadlón.

Szinkópa utolsója
kézzel írt kottád
szép ívű dallamában.

Ennyi vagyok.
De nálad
hagyom
magam.

Boda Magdolna: (azt mondtad)

Azt mondtad
csak egy szűk csiga-
lépcső vezet föl,
de nem mondtad hová,
és azt se, hogy
minden lépés után
kihull az a lépcsőfok,
amiről elléptem,
nem mondtad,
hogy a visszaút
nincs is.

Éles Attila: Elmentél

Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél.
Lelkem felkapta a hideg őszi szél.
Messzi sodorta mint a falevelet,
hogy valahol ledobja, ahol lehet.
Minden elszállt a széllel, csak a hideg
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám
hogy karmukat szívembe vájják, és lám:
te nem vagy már sehol, hogy ints nekik
ne bántsanak. Ruhám szaggatják, pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itt hagytál hát. Vacogva a kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve.
Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél,
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, "Senki ne keresse"

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el!

Ne rejtőzz el, úgyis látlak
Rád csukom a szempillámat.
Bent zörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.

Erdős Olga: Most kellene

Most kellene kimutatnom pedig,
kimondani, mert most vagy itt,
most, hogy minden más, mint eddig,
hogy az Egész sok apró darabja
annyi év után végre összeállt.
De lázadok, direkt dacolok (veled),
feszítem a húrt, tesztelem határaid,
hogy vajon meddig terjed a türelem,
s – mert még nem tudom a titkot –
azt is, hogy hol kezdődik
vagy hol ér véget a szerelem.

Nádudvari Nagy János: Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.

Weöres Sándor: Valse triste

Hűvös és az öreg este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Nagy István Attila: Szivárvány nélkül

Úgy látszik, mintha játszanék,
felhőt kergetnék
a tavaszi égbolton,
szivárványt rajzolnék,
mint az óvodások.

De nem játszom,
felhőket sem kergetek,
a szivárvány pedig
eltűnt az égboltról.
Itt vagy nekem te,
egyszer felhőket kergetsz,
szivárványt rajzolsz az arcomra.
De játszani mindig szeretsz.

Szakál Magdolna: -őszül-

hideg eső zuhog, s ránő a nyári zöldre a sárszürke
fondorlatos szelek még játszák a lágy hullámzást
de édes hangjukba már varjak vijjogása
vegyül
borzas fejű fák bátran őrzik águjjaikon a jelent
élekre pontosult falak mögé bújnak a városok
- köröttem is csak fodrozódik a tömeg -
az elesett idő fészkelődik
mint valami folyton magába térő szabad út
lehetőség vissza a nyárba, vagy előre
s a vége csak árnyékolt részlettudat
valami heves indulat
lépések neszeit cipeli a délután
- az enyém is
hogy ne terheljem túl leülök
a pad mellett még apró virágnyarak
de amint továbbindulok
belesodródom a város ereibe, s
talpam alatt a halomba söpört…

Tóth János: Ősz így is, úgy is

Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!”

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!

Arany-Tóth Katalin: Szeretlek

Szeretlek verőfényes nyári napnak
forró, izzasztó hevében,

Szeretlek a hűs zivatar
szomjat oltó jegében.

Szeretlek a lenyugvó nap
bíborvörös színében,

Szeretlek az esti tücsökzene
kedves ciripelésében.

Szeretlek a nyíló rózsa
bódító, buja illatában,

Szeretlek a szeptemberi szőlő
édes zamatában.

Szeretlek a csillagokban,
a Holdban, a Tejútban,

Szeretlek az éj sötétjében,
a hajnali ébredő Napban.

Szeretlek November sűrű ködjében,
a téli hóesés hideg fehérében.

Szeretlek a hóvihar zord szelében,
a kandallóból pattanó tűz melegében,

Szeretlek álmos téli reggeleken,
s tavaszt váró szomorú estéken.

Szeretlek a hóvirág szirmában,
az olvadó hó lucskos sarában,

Szeretlek a pacsirta dalában,
az első rügyfakadásban.

Szeretlek az újjászülető világban,
a virágzó gyümölcsfák bódulatában,

Szeretlek a málna édes ízében,
a méhek döngicsélésében.

Szeretlek a tenger sós vizében,
az erdők árnyat adó hűvösében.

Szeretlek időtlen időkig várva,
míg szíved szívem megtalálja.

Szeretlek örökkön örökké,
míg a lélegzet tüdőmet bejárja.

Benczes Sándor Gábor: Tavasz, nyár, ősz, tél

...tavasz...

Hajnal harmata ül üde fűszálakon,
új élet settenkedik pihe lábakon.

...nyár...

Forró sugárban önti ránk hevét a nyár,
szerelmet suttog egymásba egy ifjú pár.

...ősz...

Dísz-nemes színekbe öltöznek a fák,
izmos águkat vad szelek cibálják.

...tél...

Fehér kabátba burkolja testét a vén tél,
didergőn alszik az élet, a haláltól fél.

Kosztolányi Dezső: Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

József Attila: (Könnyű emlékek...)

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok

Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyűljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

Weöres Sándor: Tájkép

Ködbe-hanyatlott régi vidék -
Könnyez a felhő, szürke az ég...

Alszik a ködben a csonka határ -
Délen a tájrul a nyári madár...

Messzire néznek a szürke hegyek -
Állnak az égen a hóseregek...

Ködbe-takartan alszik a táj -
Alszik az őszben... tél-fele jár...

Házak a tájban gondtalanul -
Ködteli földre az ősz szava hull...

Barna a tájék, sárga a fa -
Nyikkan a csöndben a tél fogata...

Csörren a csermely, dermed a tó -
Halkan a tájra hullik a hó...

Elmegy a sárga, jő a fehér -
Hóba takarva nyargal a szél...

Cukros a házak rőt fedele -
Halva vonaglik az ősz ereje...

Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél...

Halkan a tájék télbe borul -
Mindig a régi... mindig az új...

Szeitz János: Csöndben múlt el szép napom...

Csöndben múlt el szép napom
A parki fák ágain átsurranó
Bíborpalástú alkony ígért
Szolid álmot, nyugalmas éjszakát.

És az álom, mint élhető való
Pillanat tünemény-varázslat
A surrogó éj sötét leple alól
Kibomlott, színes fénykoszorúban.

Ketten voltunk a végtelen térben,
Nem zárt be horizontkupolája,
És te nevettél felszabadultan,
Szinte önfeledten, kedvesen

A végtelenbe tűnő fényt, s éltet
Tükrözte csillogó szemed.
A kezed nyújtottad felém,
Lendült volna már érte kezem,

Csodát ígért a pillanat: kezembe
A te kezed, de nem értem el.
Huncut mosollyal felpattantál
Szinte szállva, kitárva karjaid
Álomrepüléssel, és a nevetésed
Csak csengett hívogatón, kedvesen.

Lehet, én kívántam úgy, hogy
Elérjelek, vagy Cupido szőtte
Csintalan álom-akarásait,
Nem zuhanva, ijedten, de
Könnyedén szállva hulltál
A szőnyeg puha bolyhai közé.
Mosolyba simult a csábos nevetés,
És megint nyújtottad a kezed:
Csodás kiengesztelés, istenek
Könyörülő vigasza, amint
Kezembe simult a kezed.

Óh, Cupido, te kiszámíthatatlan
Tréfás kedvű kölyök, nem engedted
Hogy melléd dőljek – varázst hintettél ránk
Csak a szemeink éltek egymásban
Kutatón, ahogy mosollyá szelídült
csintalan kacér álomnevetésed.

Eggyé vált a végtelen tér s az idő
Mozdulatlan, és a szemedben
A mosolyt egy könnycsepp
Szivárványfátyla oldotta fel.

Rettenetszép fájdalmas
Álomáttűnés, és a bezáruló
Horizonton lebegő alak tűnt elő,
Mint egy görög holdistennő
Szeléné vagy Artemisz a vigaszt adó?
Összefonódtak karcsú ujjaitok,
S a szivárványba tűnt könnycsepped
Íve alatt könnyedén lebegve elindultatok.
Felnyílt a horizont kupolája
Kapuján át a hold fehér fénye
Vont ösvényt, amelyen távoztatok.

P. Pálffy Julianna: Intermezzo

Valamikor réges-régen, rám talált ez a dallam,
sokáig nem ismertem, címét nem jegyeztem,
csak ott élt a szívemben - gyönyörűen szólt -
szárnyalt velem a képzelet, soha nem feledtem.
Álomképet hozott felém, tudtam és vártam,
valaki majd válaszol, az ő szívében is nyár van;
összecseng most e kettő, az édes szerelem
és a muzsika - elvarázsolt, itt van velem.

Amikor hallom, olyan, mintha itt lennél még,
varázslat tart fogva, mintha nem is én lennék,
te szólnál hozzám, kezed fogná a kezemet,
selymes száddal simogatnál, édes csókokkal
becéznéd a szememet, adnál és kérnél, bíznál
és szeretnél, s akkor, eltűnne a fájó messzeség,
mert - ebben a gyönyörű, mesebéli zenében,
ott van a múltunk - a kezdet, a jelen és a vég.

Ady Endre: A végtelen szerelme...

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hős estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, igen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be' búsak vagyunk, be' nagyok,
Csókokban élő csóktalanok
A Végtelent hogy' szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számon tartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrúgok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

Kiss József: Ó mért oly késõn...

Ó mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe'
A pacsirtát lesbe' te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!...

Juhász Gyula: De profundis

A mélyből jöttem. Vár rám a magas,
A diadalmas, a tűzsugaras.

A mélyből jöttem, az égbe török,
Vár rám az élet, a boldog, örök.

A mélyből jöttem. Ott minden sötét,
Orr örököltem gyászok örökét.

A mélyből jöttem. Ott fojtó a lég,
Mindig sötéten, egyedül valék.

A mélyből jöttem árván, szomorún,
Hogy átvergődjem az örök borún.

Hogy születésem gyászán győzve én,
Meghalni tudjak az élet hegyén!

Derzsi Sándor:Mikor az ember szembenéz

Mikor az ember szembenéz
A múlttal, ami elszaladt
Nézi, hogy mit tett ezalatt
Nézi, hogy mennyit ér a tett
Kérdi, hogy végre béke lett
S feleli, semmi az egész
Egy nappal több múlt el az életünkbõl
Egy hírrel több újság van a világon
Köszöntsük õt, ki a mai nap tûnt fel
Az élõk közt, hogy több legyen az álom
Hogy legyen, aki ránk emlékezik
Sóhajtson egyet, s álmodjon megint
Mikor a múlttal szembenéz
S látja, hogy semmi az egész

Standovár Ágota: Széltánc

Nézd ahogy a tó tükrén
lágyan ring a kis ladik
esõcseppek táncában
búcsút int a nádas is
nézz csak
nézz te szem
láss át opálos fátyladon
és nevess
és táncolj
úgy szaporázd
te két remegõ láb
ahogy a szél susog
s a nyár után legyint.

De te ne félj
nem múlhat el a vágy
ott zsong
neked muzsikál a kar
távolodik már
úgy fáj
mégis téged akar társnak e bálba
fejét öledbe hajtva
hálna át egy más világba
ahol ellágyul a dum-dum is
és nem kényszerbõl
löki ütemét a test
ne sírj
csak a tiéd ez az õszi est
hát táncolj
táncold át az éjszakát
ringjon a csípõd
körbe csak körbe
ritmusra
old és szorít minden izom
csak táncolj
ne hidd el hogy fáj
hiába fujtat és zihál
nem változhatott
tûpárnává tüdõd
még nem ért el a tél
hát szaporázd
ha feszültséget old
nem a jég rian és sikolt
nézd csak az a kis ladik
ring a part felé megint
és a nádas rejtekén kiköt
bár a szél a nyártól
már az õsz felé szökött
és tarkába öltöztek a fák

te csak ölelj
borzongj
táncold át az éjszakát.

Bakay Beáta: Bizalom

Árnyékod csücskét magamra húztam.
Elaludt a szó, elsuhant a fény.
Behunyt szemem Rád tekint,
Néma szám Hozzád beszél,
Süket fülem mindenhol
Hallja lépteid.
A remény tüzénél
elszökik a félelem.
A jövő örök talány,
A múlt csupa titok.
Csak a most az enyém,
A többit
a kezedbe adom.

Kosztolányi Dezső : Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Garai Gábor: Halotti beszéd

Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
leánykori nevén
Zabó Irén,
ki Somlójenőn született,
s meghalt a Semmiben,
hetvenöt évesen
egy számozott vaságyon,

Látjátok fiaim, szümtükkel,
s látjátok, lányaim, mivé leszünk!
Öt gyermeket szült, hatot fölnevelt
(egyet eltemetett, kettőt befogadott);
s megsokasodtak ivadékai.
És nem szerzett magának
más kényelmet - csak ezt itt.

Maradjon hát velünk örökre már,
ki értünk éjszakákat átvirrasztott,
mosta szennyesünk, főzte vacsoránk,
s ha jöttünk neszelte, állt az úton
reménytelenül is, jeges szelekben...

Tudott haragot tartani s feledni;
virágos kedve túltett két lakodalmon;
szép kezétől magról termőre fordult
két év alatt az almafa,
s a rózsák
első hóig virultak...

Elvégeztetett.
Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
el nem temethető, el nem feledhető.

Soha magát meg nem tagadta, inkább
meghalt,
semhogy félig-aléltan éljen.
Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk:
állócsillag lett az anyátlan égen.