Szeitz János: Csöndben múlt el szép napom...

Csöndben múlt el szép napom
A parki fák ágain átsurranó
Bíborpalástú alkony ígért
Szolid álmot, nyugalmas éjszakát.

És az álom, mint élhető való
Pillanat tünemény-varázslat
A surrogó éj sötét leple alól
Kibomlott, színes fénykoszorúban.

Ketten voltunk a végtelen térben,
Nem zárt be horizontkupolája,
És te nevettél felszabadultan,
Szinte önfeledten, kedvesen

A végtelenbe tűnő fényt, s éltet
Tükrözte csillogó szemed.
A kezed nyújtottad felém,
Lendült volna már érte kezem,

Csodát ígért a pillanat: kezembe
A te kezed, de nem értem el.
Huncut mosollyal felpattantál
Szinte szállva, kitárva karjaid
Álomrepüléssel, és a nevetésed
Csak csengett hívogatón, kedvesen.

Lehet, én kívántam úgy, hogy
Elérjelek, vagy Cupido szőtte
Csintalan álom-akarásait,
Nem zuhanva, ijedten, de
Könnyedén szállva hulltál
A szőnyeg puha bolyhai közé.
Mosolyba simult a csábos nevetés,
És megint nyújtottad a kezed:
Csodás kiengesztelés, istenek
Könyörülő vigasza, amint
Kezembe simult a kezed.

Óh, Cupido, te kiszámíthatatlan
Tréfás kedvű kölyök, nem engedted
Hogy melléd dőljek – varázst hintettél ránk
Csak a szemeink éltek egymásban
Kutatón, ahogy mosollyá szelídült
csintalan kacér álomnevetésed.

Eggyé vált a végtelen tér s az idő
Mozdulatlan, és a szemedben
A mosolyt egy könnycsepp
Szivárványfátyla oldotta fel.

Rettenetszép fájdalmas
Álomáttűnés, és a bezáruló
Horizonton lebegő alak tűnt elő,
Mint egy görög holdistennő
Szeléné vagy Artemisz a vigaszt adó?
Összefonódtak karcsú ujjaitok,
S a szivárványba tűnt könnycsepped
Íve alatt könnyedén lebegve elindultatok.
Felnyílt a horizont kupolája
Kapuján át a hold fehér fénye
Vont ösvényt, amelyen távoztatok.