W. Blake: Ne valld meg szerelmedet

     Ne valld meg szerelmedet,
Ne ismerje senki sem;
Mert a könnyű szél lebeg
Észrevétlen, nesztelen.

Elmondtam én, elmondtam én,
Szerelmem mint lobog,
Félve, fázva, reszketőn -
S ó jaj, elhagyott.

S nem is ment még messze sem,
Egy vándor arra jött,
Észrevétlen, nesztelen -
Magával vitte őt.

(Vámosi Pál fordítása)

Marina Cvetajeva: Így élek

  Föld-egyszerűen élek.
Viskóm szegény vacok.
Messziről idetévedt
szigetlakó vagyok.

Így élek. Senki nem kell.
De zörget valaki —
a kunyhóm perzselem fel,
tüzén főzök neki.

Rám néz — enyémnek érzem.
Marad, ha már leült.
A törvényt tudja vérem,
az ősi-egyszerűt.

Ha kellene az újhold —
én megkeríteném.
S ha továbbmegy — nem is volt,
nem volt — sem ő, sem én...

Még csupa seb nyomától
az út. De beheged,
mire egy másik vándor
bezörget majd: „Vizet!"

(Rab Zsuzsa fordítása)

Aranyosi Ervin: Ha sírni volna kedved...

Ha sírni volna kedved,
csak engedd el magad,
ne leljen gátra benned,
elomló könnypatak.
A könny csak lélek forrás,
múltad tisztítja meg.
Napfényt vetít, ahol más,
fájó árnyék lebeg.

Ha sírni volna kedved,
oldódj nyugodtan fel.
Engedd szabadon szíved,
hisz többet érdemel.
Ne tartson vissza semmi,
belül legyél szabad!
Akarj boldogabb lenni,
szabadítsd fel magad.

Ne zabolázd a lelked,
dúljon, mint tenger ár!
Ami fáj, elfelejted,
legyen hát vége már!
Zokogj, ordítsd világgá,
szíved fájdalmait.
Szelídítsd gyertyalánggá,
a máglya lángjait!

Nevetve és sikoltva,
vulkánként törjön fel!
Lelkedben lázat oltva,
lazán ömöljön el!
Menekül mind, mi bántott,
észt vesztve elszalad.
Vesd le mint rossz kabátot,
csak engedd el magad!

S ha magadból kiadtad,
lelked elcsendesül.
Szívedre írként hathat,
s üres vagy legbelül...
Zord felhők tovakúsztak,
már látod a Napot,
a kínok messze úsztak,
szemed ismét ragyog.

Borúra napsütés jön,
szeretet, béke vár.
Engedd, hogy tündököljön,
szép szemed fénye már.
Szádon mosoly ragyogjon,
tükrözze a napot,
vigyázz, hogy ki ne fogyjon,
- amit adsz, azt kapod!

Ha tiszta már a lelked,
ha két szemed ragyog,
a jók így ünnepelnek,
- a lélekben nagyok.
Lásd szebbnek a világod,
láss meg minden csodát.
Szép napod legyen áldott,
nyíltan lépj csak tovább...

Harcos Katalin : Álmodtam Veled...

         Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.

Leheleted táncot járt hajamban...
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.

Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.

Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.

Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.

Érezni, hogy itt vagy... velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy szemeddel rám nevetsz
s szemed fényes csillagként rám ragyog.

Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen...
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.

Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.

Ady Endre: Lázban

Kit rég kerülnek a szerelmes álmok:
Szerelmes szívvel, álmodozva járok...
Május sugarát itta bé a lelkem -
Májusi fényben gyógyulásra leltem,
- Még csak kétszer láttam...

A sarkon állok lázban égve. Várva,
Merről villan meg hófehér ruhája,
Várom a régi, ifjú vággyal, kedvvel,
Várom a régi diák-szerelemmel -
- Még csak kétszer láttam...

Kigyúl az arcom, elfog az igézet,
Újjászülettem, megváltott az élet,
Kinek még tegnap nem volt vágya semmi,
Ifjú, szerelmes trubadur fog lenni -
- Még csak kétszer láttam!...

Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,
árnyékomba hívlak,
te csak fekszel a gyepen,
a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,
örökre az égen,
benézek ablakodon
minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,
néked dudorászok,
eloltom, ha rám hajszolsz,
a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,
ma nagyon szeretlek,
hogy holnap mit mondok majd,
azt holnap kérdezd meg.

Johann Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
mintha újjászülten élnél,
Mit akar? - kérd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor;
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni,
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.

Szabolcsi Zsóka:Szólj...

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.

 

Fodor Ákos: Az álmok tengere

Az Álmok Tengere sem parttalan...
(igaz, hogy csupán álom-partja van);
az Álmok Tengere félelmesebb,
mint a szokott veszélyű tengerek;
siklik a roncs? süllyed a jó hajó?
- az Álom-Tenger épp erre való!
Mit tesz veled és mit kezdesz vele?
sorsod rád bízza Álmod Tengere.
Mikor épp nem mély: magas, mint az ég!
Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!

B.Radó Lili: Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Heltai Jenő: Találkozás

El-elmegyek mellette némán,
Én nem nézek rá, ő se néz rám,
Hanem azért halkan, titokban,
A szivünk mégis összedobban.

Vérünk rég halott muzsikája!...
Emlékezünk egy régi nyárra,
Nevető szájra, könyes szemre,
Valamikor volt szerelemre.

Hamar kihült sok balga vágyra,
Hamar elillant ifjúságra,
Gyér örömökre, sűrű bajra,
Valamikor szép szőke hajra.

Fehér-virágos almafákra,
Fekete, fájó éjszakákra,
Gúnyos, kegyetlen, buta szókra,
Utolsó csókra, első csókra.

Forró, sikoltó esküvésre,
Elfojtva égő szenvedésre,
Reménytelen vad búcsúzásra,
Azóta tartó néma gyászra.

Emlékezünk... s azt, amit érzünk,
Azt, amiért titokba vérzünk,
A szívünk legmélyére rejtjük
S egy óra mulva elfelejtjük.

Nagy Edina: Ha hiányzik egy barát...

Nem hittem, hogy létezik barát,
Kinek hiánya ennyire fáj!
Kinek itt őrzöm szívemben, minden gondolatát.
Aki tőlem most oly nagyon messze jár,
És minden pillanattal nő e távolság.

Nem tudtam, hogy van ember,
Kinek hiánya így fájhat!
Kinek sóvárogva vár szívem, egyetlen szavára.
Aki oly sokszor megnevettet, ha szomorú vagyok,
És most egyre-egyre csak miatta sírok.

Várom már nagyon, hogy újra nekem beszélj,
Hogy újra mondd: "Azt sem meséltem még...!"
Hogy felcsillanjon szemed, és kedves mosolyod,
És kizárva ilyenkor az egész világot,
Szívem és lelkem csak téged hallgasson

Somlyó György: Magány

   Mint mindenki, börtönben élek én is,
a világ sötét rabságok felé visz
s hihetetlenül egyedül vagyok.
Az elhagyottság megtört és lerontott,
érzéseim leszáradt águ csonkok,
tört kérgű, meztelen akaratok.

Szivemből csupasz fatönkök merednek.
Érts meg! kiáltottam az embereknek,
kopogtam minden lélek ajtaján.
De nem felelt hívásomra rokon hang,
mindenünnen rámtört s kivágta roppant
ifjú erdőmet a fejszés magány.

Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,
az együtt-sarjadás kohéziója
mindegyre enged s nem tart össze már.
Akaratom atomjaira dül szét,
eléget a parázsló egyedülség,
életem minden sarkán lángban áll.

Mely a közönyt felgyújtani akarta,
sok feltörő lángom most mind magamba
mar és tép: vágy, akarat, indulat.
Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,
s magamban égek el. E szörnyü ködben
senki sem keresett hozzám utat.

Segítsetek, nem élhetek magamban,
míg élek, minden élőhöz közöm van,
ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.
Testvérem az aszkéta és a kéjenc,
hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s
ki tudja: a mély is nem magas-e.

Ami felül van, hazug, durva kéreg.
Ássátok fel magatokban a mélyet,
a fel-felbuggyanó szeretetet.
Amennyit a világ ér, annyit érek!
Magát nem érti, ki engem nem ért meg.
Magát gyűlöli, aki nem szeret.

Gámentzy Eduárd: Elveszett szerelem..

Mint sűrű éjben lopakodó árnyék,
Oly észrevétlen volt és nesztelen.
Lehetett volna véletlen ajándék,
Lehetett volna, bár ezt nem hiszem.

Hozzám simult, s úgy nőtt bennem a szándék.
Sorokba zárni, maradjon nekem!
Szívembe rejtett, csillogó kis játék,
Hogy süssön át, kopottas ingemen.

De nem találtam ceruzát, se tollat.
Távozó lépte, köveket csikorgat,
Emlékezetből írom, ily' sután.

Könnyű nyomát, a föld rég eltemette,
És nem hagyott itt semmi mást helyette,
Illúziót, egy szürke délután.

Garai Gábor: Ha csak emléked...

Ha csak emléked látogat meg,
nem ülhet le mellém az ágyra;
tükörképed az, s bár lobot vet,
meg nem ölel, nincs keze-lába.
Ha te magad jössz, nézlek egyre:
mért nem gyújtod ki volt varázsod?
végleg a sorsodhoz szögezve
fognék csak tőled újra lángot?
Közben a meghitt perc is elhagy,
s nem tudlak megragadni; hát csak
elmondom: az egyetlenem vagy,
s reménytelenül elbocsátlak.

Arany-Tóth Katalin: Téged kereslek

Lábaim előtt csörgő falevél,
a sápadt ősz, szép álmokról mesél.
hűvös szellő kavarja az utca porát,
betakarja testemet a meleg kabát.
Csak a lelkem fázik nem vagy velem.
Nélküled a lét, üres gyötrelem...

Az öreg téren lassan lépkedek,
jönnek velem szemben az emberek.
Téged kereslek minden szelíd mosolyban,
Téged kutatlak minden lágy mozdulatban.
Messze vagy most, nem láthatlak. Még nem
de várlak a sóhajban, a percben...

Gondjaim közt előbukkan arcod,
s egyre erősebben hallom hangod.
Átölelsz az emlékek gyöngy-varázsában,
s boldogság ébred szívemnek otthonában.
Lágyan elringat az emlékezés
Hiányod, lelkembe karcokat vés

    

Bőhm András: Csókkalkérő

Csókkal kérem szemeid,
ne lássanak soha öregnek.
Tiszta szível, ha szeretünk,
keresztjeink tán megtöretnek.

Számtalan csókkal majd a szád,
soha ellenem, csakis értem.
S ne habozzon elhallgatni,
ha lesz is néha-néha vétkem.

Csókokkal kérnem kezeid,
becézzen a simogatásuk,
s úgy fogják majd le szemeim:
hogy megőrizzék végső álmuk.

S csókkal borítom vállaid
-, ölelkezzen álommal a tény -
nőjenek hozzám szárnyaid,
hogy suhanva szállhass, mint a fény,

Temérdekszer a melleid,
-, ketten, az egy esendő ellen!... -
bűvölőn az is fogva tart,
hogy rájuk gondolni is mertem.

Csókolnám térded, combjaid,
hogy mindig, ha szépen kérem,
örömmel vággyal nyíljanak,
míg ránk vár e morzsányi Éden.

Csókolgatnálak mindenütt,
ahová éppen odaférek.
Szívünkről leperzselődne,
ha nőtt is rajtuk védő kéreg.

Élőbb lenne, sebezhetőbb,
biztos vérezne, s újra fájna,
mit bánnánk, csak érezzen fel
megint minden szép csodára.

Ágai Ágnes: Időfogó

Fürösszél meg az időben.
Gyümölcsözzünk!
Beszívom az éltető napot.
Ránk melegszik a táj.
Ujjaidban lüktetek.
Ha árnyékká válsz,
fényként követlek,
sugárba gyűjtve hordalak.

Köröttünk szétszórt tükröződés.
Idődarabkák, törmelékek,
a hegyvonulat morzsalékai.
Tenyerünkben búvó madárdal.
Holnapra már tegnap leszünk.
Ha nem sietsz,
avart kavar a szél,
kócos gubancba fulladunk.

Gombolkozzunk össze,
egymásba zárva biztosabb.
Felhőket hólyagzik az ég,
kötélen lengnek perceink.
Tócsákban zöldes víz vacog.
Tapadj reám,
és kerüld az estét,
ha jót akarsz.     

Dobrosi Andrea

Mit mondhatok, ha többet mond a csend?
Mit mondhatok, ha nincs mért szólni már? 

Devecseri Gábor: Csak szó vagyok

Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.

Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.

Kamarás Klára: Várakozás

Vártam ezeregy éjszakát
és azt vártam, hogy majd mesélsz,
talán a szerelem dalát,
amelyben csak hozzám beszélsz.

Vártam, hogy elmondd álmaid,
és senki másnak, csak nekem...
Itt már senki nem álmodik.
Magam áltassam szüntelen?

Vártam, hogy ha szemedbe nézek,
Ott látom magam jónak, szépnek,
amilyenné csak lenni vágytam...

Most már nem várok semmit tőled,
letöltöm s letöltöd idődet...
A csönd dörömböl már a házban.

Mácsay Judit: Míg rád várok ....

      Míg rád várok, úgy érzem
Eltűnt körülöttem a világ
Míg rád várok, megállt az idő
És nem is értem az okát.

Lassított felvétellel mennek
Az emberek az utcán
Lassított ütemben ver a szív
Csak én rohannék futván

Futnék eléd, hogy lássalak,
Hogy ne legyen más dolgod
Kívánom, hogy halljalak
Ahogy a nevem mondod.

Felidézem ölelésed, karod
Látni vélem tekinteted, arcod
Érzem testemen simogató kezed
Hallom hangod, látom szemed.

Mindig velem légy, azt akarom
Hogy ölelhessen lágyan a karom,
Hogy csókolhassam a szádat,
Hogy ne legyen vége a mának.

Fuchs Éva: Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál -
mondta álmomban az apám.
Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál,
a szélnek, hogyha szállt a pendelyed,
a késnek sírtad el, ha megvágtad magad
és köveken kerested fekhelyed.
Oktalan voltál kiskorodban is,
hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol.
A lelked, mint a kenetlen kerék,
sír a fülembe folyton odaátról.
Ezernyi csillag közé vágyol
miközben földi fájdalom marasztal
sokszoros terv a bástyád
nincs még helyed fent, mellettem
ne siettesd érkezésed – hunyd be
szemed, lásd itt vagyok, ne félj.
...találkozunk, a csillagok megvárnak...

Érsek Zsuzsanna: Még várok

  Még itt vagyok, mint
kékes láng...
A tér hatalmas
az idő falánk...
És ha már nem lesz
testem, hangom...
Az agyakban feleslegessé
torzul a szánalom...
Még várok...

Szabolcsi Erzsébet : Tél

...És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok.
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű.
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben,
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg.
Bundámba burkolózva aggódom:
Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe!
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja
e fekete-fehér világnak. De nem látható.
Aki szembejön velem, vajon sejti-e,
hogy őt is szeretem?
Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull.
Ó, boldog gyermekkor!
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait
hozza a szél a szomszéd múlt időből…
Lesz-e még igazi telünk?
A ködből lassan felkúszik
a sápadt, erőtlen napsugár.
Cipőm talpa alatt megmozdulnak
az első kíváncsi hóvirágok…

Fodor Ákos

Némelyik árnyék
jelentőségteljesebb,
mint ami veti.

Lucian Blaga: Dal az éjben

(Cantec in noapte)

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.

Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.

Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.

(Lengyel Ferenc fordítása)

Egyed Emese: Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,
vízirigó a fészkébe fogad,
te elfelejtesz, mint ízét a bornak
az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.
Nem próbálok több lenni:
nem lehet!
Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,
s válladon érzed könnyű röptömet.

Gámentzy Eduárd: Tükör

Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tunök talán,
De majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!