Bőhm András: Csókkalkérő

Csókkal kérem szemeid,
ne lássanak soha öregnek.
Tiszta szível, ha szeretünk,
keresztjeink tán megtöretnek.

Számtalan csókkal majd a szád,
soha ellenem, csakis értem.
S ne habozzon elhallgatni,
ha lesz is néha-néha vétkem.

Csókokkal kérnem kezeid,
becézzen a simogatásuk,
s úgy fogják majd le szemeim:
hogy megőrizzék végső álmuk.

S csókkal borítom vállaid
-, ölelkezzen álommal a tény -
nőjenek hozzám szárnyaid,
hogy suhanva szállhass, mint a fény,

Temérdekszer a melleid,
-, ketten, az egy esendő ellen!... -
bűvölőn az is fogva tart,
hogy rájuk gondolni is mertem.

Csókolnám térded, combjaid,
hogy mindig, ha szépen kérem,
örömmel vággyal nyíljanak,
míg ránk vár e morzsányi Éden.

Csókolgatnálak mindenütt,
ahová éppen odaférek.
Szívünkről leperzselődne,
ha nőtt is rajtuk védő kéreg.

Élőbb lenne, sebezhetőbb,
biztos vérezne, s újra fájna,
mit bánnánk, csak érezzen fel
megint minden szép csodára.