Boda Magdolna: (érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk,
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Bella István: Hívogató

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
- szakadó szívverés.

Nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek:
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?!

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök:
szemem földje helyett
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed.

Elmásolnám hajam,
ne legyen barna lomb,
megmásítnám magam,
csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.

- Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed,
szíthatod, szíthatod:
kihalok nélküled.

Csurai Zsófia: Fokozás

ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó...

a hiány kézzel fogható.

Szeitz János: Vidám dalt szeretnék

Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Barnaky Miklós: Távolság

Ha néha, éjjelente meg-megállsz,
s felnézel a csillagokra
onnan várva vigaszt és reményt,
gondolj arra, hogy talán ebben a percben
kint állok valahol én is az égbolt árnyékában,
s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.

S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha
egymás mellett állnánk; kinyújtom karom,
s a végtelenségen át szorítalak magamhoz,
hogy tudjam: enyém vagy

Gámentzy Eduárd: Hazudni szépet

- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...

Demján Irén Írisz : Szirmok

Nyiss ablakot
Talán a Nap most rád ragyog
Lehulló szirmok, íriszek
Egekbe látó szép szemek
Nyiss ablakot
Talán a Nap most rád ragyog
Színes pillanat, illatgomoly
Csokorba kötött mosoly

Bakkné Szentesi Csilla: Híd a lobéliák felett

Az ember bölcsen gondolt egyet,
földre álmodta az eget,
közel legyen a szívéhez,
élte kiszámolt ívéhez.
Kertjének lett féltett kincse,
kékje szinte mennybe vitte,
amit nem ért el kezével,
- angyalt fessen ecsetjével -.
Tavaszhidat ácsolt rácsból,
lelkén fakadt sok-sok ágból,
azon lépdelt könnyű lépttel,
fel ne sértse nagyobb hévvel.
Pici szirmuk ezer égbolt,
mindegyik egy lélegzésfolt.
Földre csüngő csöpp fejükkel
fényt szürcsölnek lélekcsönddel,
és míg bennük a szép lüktet,
Isten tudja, miért nem csüggedsz..

Ligeti Éva: Húsvétkor

Selymes füvet szél ringatja

Lombos fa fejét ingatja
Mezőn virág tarka-barka
Bársonyba bújt minden barka

Húsvétkor már jácint köszönt
Kóstolgatja a fényözönt
Nárciszokat Nap csavarja
Szellő tánca nem zavarja

Goethe: Boldogság és álom

Láthattál álmaidban gyakran:
oltár elé veled haladtam,
te asszony voltál, én urad,
míg én ébredve, őrizetlen
órákon szádról gyűjtögettem
a számlálatlan csókokat.

A tiszta öröm hordozója,
mit átéltünk, pár gazdag óra,
tűnő gyönyörként száll tova.
Mit ér az élvezet, ha szádon
a legforróbb csók is csak álom,
s minden öröm a csók maga?

László Ilona: Nem tudunk semmit a jövőről...

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában. 

 

Gámentzy Eduárd: Legyél te

Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

 Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget -
meghallja aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet.

Födetlenül, a csönd pehely-
paplanával már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,
hogy eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.

Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet,
gyalázatban hagyhat hamar,
hogy mindent elnapolna benned
a csönd, amely puhán takar
s takarna sírig is.
Ne engedd.

Victor Hugo: Olyan a szerelem

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Erdélyi József: Néma imák...

    Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.

Gyalogútak, dűlők fele
két katánggal van most tele;
mélyült keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.

- Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, -
egy pillantást megérdeme

Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy ,,Mi Atyánk"
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk;
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...

B.Radó Lili - Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Mécs László: Üveglegenda

Sem sivatagban, sem őserdőben nem lakott,
emberi örömök alá máglyákat nem rakott,
ruhája rendes volt s nem csupa folt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Haját megfésülte, fehérneműt váltott,
kalapjához tűzött jószagú virágot,
nem hervasztá orcáját, mint az őszi hold
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz,
járt menyegzőbe, temetésre, tengeri-hántókhoz,
ragyogott szeme, ha harmonika szólt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte,
mindenki szerette, mindenki becézte,
meleg, virágos ág volt, nem suta-holt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nézte, szagolta, ízlelte, tapogatta
a százszínű, százízű, százhangú világot s hallgatta,
tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában,
lakott Erdélyben, erdőben, Pálban, Gyulában, Máriában,
ezerhúrú hárfája ezreknek szólt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Ölelni akarta ezer édes inda,
de üvegbura védte, üveglegenda,
átlátszó magánya mindig ráhajolt
-- és azért mindég, mindég, mindég remete volt.

Ágai Ágnes: Ennyi

Az életed, ha úgy tetszik, leélted,
nem öltek meg sem bombák, sem keretlegények.

Nem vetettek soha börtönpince mélybe,
Bátran tudtál nézni mindenki szemébe.

Nem kényszeríthettek hamis vallomásra,
Bűnöd nem volt, így nem is kenhetted másra.

Választottál eszmét, csillagot magadnak,
Nem olyat, mit mások melledre varratnak,

Hanem szívből jövőt és igaznak látszót,
Hű mardtál hozzá, nem váltottál zászlót.

A viharos század végigzúgott rajtad,
Sorsod ritkán fordult úgy, ahogy akartad,

De mindig futotta hitre, emberségre,
Szép, okos szavakra, végső menedékre.

Az életedet, ha úgy tetszik, leélted,
Kevesebb év jutott, mint ahogy remélted,

De ha van öröklét, örökké szeretlek,
Nem a puszta földbe, magamba temetlek.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy - te vagy a: Legelső...

Baranyi Ferenc: Nem tudom

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom: nem nyugalomról,
nem macska-kényes renyheségről,
mely puhán körüldorombol.
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom: nem nyugalomról.

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy nem a módról,
nem kacsalábon forgó házról
vagy bankban őrzött pénz-halomról,
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy nem a módról.

Nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy tétlen fázom,
ha álmos bódulatban élek
s békémet restséggé alázom,
nem tudom, miről szól az élet,
csak azt tudom, hogy tétlen fázom.

De bármiről szóljon az élet:
az ember nem lehet magában,
a társtalan, csupasz remények
didergésében pusztulás van.
Bármiről szóljon is az élet:
az ember nem lehet magában.

Szent-Gály Kata: Érdemes volt

Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylő tükörébe.
Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.

Bertók László: Megint minden lehetek...

    Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

Bodnár Éva Első szerelem

Rám mosolygott...
Bennem valami lángra lobbant,
tüzet fogott.

Szemébe néztem...
Kétlem, hogy valaha alkotott
szebbet az Isten.

Megszólított...
Hangjában minden álmom
ott suttogott.
Mi ez a tűz?
Mi ez a kínzó, mindent elsöprő
veszedelem?

Ölelkezünk,
s a csillagok azt súgják halkan:
„A szerelem...”

Alföldy Géza: Amíg álmodunk

Ne keltsétek fel az álmodókat,
amíg álmodnak, addig boldogok.
Foltozott gúnyájuk királyi palást,
aranykalászt
ringat meg-sincs földjük.
Fölgyűlt könnyük gyémánttá válik.
Az égig szikrázik a földöntúli fény,
s az arany nagyot játszik
a kék ég ívén.
Robotos testünk a szépség szobra,
ellopott lelkünk a jóság csokra.
Füsttől mart hangjuk orgonabúgás,
s márvány palotájukban a rabszolgatartó
rongyos koldusként
száraz kenyérért kopog -
Ne keltsétek fel az álmodókat -
amíg álmodnak, addig boldogok!     

Egri László: Foszlány

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám

Wislawa Szymborska: A három legfurcsább szó

Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.

Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.

Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.

Birtalan Ferenc: Belőled él

Hogy mennyi év, és mennyi még,
s isten ki tudja, hol van?
Éltünk, s élünk még annyian,
és minden igaz és valótlan.

Testünknek nincs jövője, múltja.
Épít, lebont a bölcs anyag.
Nem létezik se volt, se újra,
csak a szigorú vagyok, s a vagy.

Nincs büntetés és nincs ajándék.
Szememből villan rád a Nap.
Mögöttem belőled él az árnyék.
Vakságaink halálosak.

Hogy mennyi év, és ...

Arany- Tóth Katalin: Szerettelek volna

  Szerettelek volna úgy szeretni Téged,
mint ahogy a szellő öleli a rétet.
Lágy fuvallatával simítja a fűszálat,
szelíd dallamával ringatja a fákat.

Szerettelek volna álmaimba vinni,
édes ábrándokkal a csodákban hinni.
Titkok italával bódultan alélni,
heves ölelésben magammal ragadni.

Valóságnak árnya szívemnek ármánya,
éles szóval ébreszt elmémnek kormánya.
Hiába a szép szó, hiába a könnyek,
lelked bánatában én vagyok a könnycsepp.

Szerettelek volna magamhoz ölelni,
messzire vagy, messze, nem tudok mit tenni.
Elhallgat a szellő, jégesőben ázom,
Vihar szele rám ront, ölelj át, úgy fázom!

Mondd, hogy elringatnál,
mondd, hogy ez nem álom!
Mondd, hogy hűvös szavad
lehetne még bársony...

Ölelj át, úgy fázom...