Hogy megmártóztam fájdalmas szemedben
Szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
A pusztulás zöldeskék lángja lettem,
S a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
Taszítva el becéző szavadat,
Hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.
Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
S a parton lesnek esti farkasok;
Szaggattatásban lettél kínra társam,
Sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam;
Minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.
Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
Szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj,többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése