Ha szeretlek, miért zokogok,
miért nyomasztanak a köznapi gondok,
miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látom a sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait,
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpalángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.
Mint holt levelek, ringnak a lefagyott ágon,
kényszerből élnek egyabban a házban,
de sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
értelmetlen halál, gyilkos háború,
angyalok danáját hallom mindörökkön,
ringatják, ringatják a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
egy meg nem született magzat sikolyát,
a világ négy sarkából dől, dől a vér,
harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.
Látod? Látod? Isten átka rajtam,
csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
általad illanjon a kínzó gondolat,
egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.
