Uram, mondd, minek lettem ember,
miért teremtettél, mi célod volt velem?
Lehettem volna a rét rezgő füvén
liliomvirág, mely izzó lánggal égne.
Lehettem volna, folyóban egy kavics,
némaságomban őrizném titkaid.
Apám homlokán lehetnék egy tincs,
s táncolnék a szélben, mint égő vágyaim.
Lehettem volna kóbor árnyak nesze,
a hold ezüst fátyla az éj közepén,
nem lennék ember, remegő lélekkel,
s nem fájna a szívem, ha zokog valaki.
Lehetnék kályhában lobogó tűz,
lehetnék az országút széllel szálló pora,
lehetnék part, hol tenger sziklát zúz,
nem lennék játéka, a velem játszó sorsnak...
Lehetnék az égen öröktüzű nap,
lehetnék a tónak szunnyadó csendje,
lehetnék madárszárny, mely zajtalanul suhan,
csak ne volnék érző, lélekkel áldott ember.
Mondd, Uram, miféle sorsot szántál
a túl dacos, gyerekfejemnek?
Lehetnék bármi a tágas világban,
minek teremtettél érző embernek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése