Arany Tóth Katalin: Veled és nélküled

Veled és nélküled,
hozzád láncoltan élek,
távol egy másik városban,
az utcákon vontatottan lépek.

Gyötrő hiányodban, félek.

Veled és nélküled,
az éjjeli űrben széltáncot nézek,
s a rám kiáltott átkos szavak alól
gyertyafénynél feloldozást kérek.

Nem követellek - csak kérlek.

Veled és nélküled,
az illúziókból reményt tépek,
s a végtelent is felvértezve,
békét és nyugalmat remélek.

Nem harcoltam - mégis vérzek.

Sík Sándor: Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

Ruder Jana: Vagyok...

...mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó kismadár,
ki repülni fél...
...avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés

...s mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
...lassan elmeszesedő gondolat...
elhalványult karcolat...

vagyok
mint fényétől megfosztott selyem
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat

Káli László: Tudod Kedves

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Fésűs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Bella István: Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatalan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám, baj van.

Káli László: Hiányzol...

Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni a napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a vén Földről a végtelen égbe,
aztán aranypalástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát... Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis... Nagyon hiányzol.

Kutasi László: Neked...

Aranyló, selymes bőröd
a rózsa illata,
hajad tűzvihara, szívverésed
vad zuhataga,
szemed szivárvány zöldje
égkő tava,
lelkem ezüst éjben táncoló
lángoló pillangója,
életem emlékképbe vésett
örök pillanata.

Kovács Anikó: A boldogság színe

A boldogság színe nekem
a szemed fényes, barna tükre
- benne látom magamat -
amiért élni érdemes
az nekem te vagy
emlékeink, s talán a jövőnk is:
higgyük azt.
Szüntelenül és mindig
újra és újra
te jársz eszembe
nem múlsz el belőlem soha,
olyan vagy, mint a kezdetek kezdete.
Én arról juthatok eszedbe,
hogy nekem is hét napból áll a hét
s hogy mi úgy találtunk egymásra
mint gólya ki tavasszal visszatér.
Mit tehetnék?
Bennem fényes izgalom rak fészket
még ma is, ha hozzám érsz.

Jatzkó Béla : Mert...

Mert úgy szeretsz, ahogy szeretem,
mert nem fáradsz sosem ölelni,
mert nem tudok veled betelni,
mert te vagy maga a szerelem,
mert minden rezgésed figyelem,
mert nem tudok másra figyelni,
mert kezdem magam irigyelni :
mert velem vagy jól és csak velem, –
mert küzd bennem gőg és félelem :
mert aki jön, el is tud menni,
mert nem lehet mindig csak nyerni,
mert a vesztesnek nincs kegyelem, –
alig merem megismételni,
hogy úgy szeretsz, ahogy szeretem.

Robert Graves: Mi a szerelem?

Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

Talán a lét legelső vad csatája,
Elérni önmagunk szélső határát,
S néhány óránk csodás mindentudása?

Vagy mi még? Eredendő látomás,
Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
S a haláltól vár gyors feloldozást?

(Somlyó György fordítása)

Szeitz János: A kezed

 

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Pálinkás Imre: Csendet szült a hallgatás

kínzón üressé vált a csend,
megszületett a hallgatás,
álmaink felett győzött a rend,
szerelmet temet az elmúlás

mosolyt kutatok a semmiben,
még várom a szép szavakat,
de már érzem fájó lelkemben,
feledni kell a lázas álmokat

nézz a csöndbe és megtalálod
mit magadtól könnyedén eldobtál,
múló világból néhány pillanatot,
mit egykoron velem álmodtál

Bács Ferenc : Észrevétlenül

Észrevétlenül, mint az esti árnyak    
Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak
Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken
Észrevétlenül, mint a fű a réten
Észrevétlenül, mint a csend az éjben
Észrevétlenül eljött a szerelem
Van úgy, hogy pár ellopott perccel
Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk
Van úgy, hogy felébredünk reggel
És rögtön tovább álmodunk
Észrevétlenül jött felém az arcod
Észrevétlenül ér így hullám partot
Észrevétlenül így találtam rád
Észrevétlenül, ahogy hozzám értél
Észrevétlenül életembe léptél
Észrevétlenül rögtön más lett a világ 

Hollósy Tóth Klára: Ha eljössz…

Téged üdvözöl a boldog messzeség,
a szelek a felhőket elzavarják,
nehogy a napot tőled eltakarják,
a fény drága aranyát szórja feléd.

Fénykürtökön lobog a vakító ég,
millió, felfénylő éteri fáklyák,
a ritka térbe lelküket kitárják,
s mert téged érint, lángol a reszketés.

Ha jössz, nyárba szédül az élet heve,
a fák virággal és gyümölccsel tele
éljeneznek téged, s vágyuk egyre nő.

Ragyog a látható, s a láthatatlan,
fényekben fürdik, s virul száz alakban
a mindennél nagyobb, ölelő erő.

Gámentzy Eduárd: Egy pillanat....

Most minden egy kicsit megáll,
Most nem mozdul a láthatár,
Még van időd, hogy észrevedd!
-Még láthatod!...Még nézheted!

A szél titokban megpihen,
Fülembe súg...Én elhiszem
És megsimítom szárnyait,
Mint szív a lélek álmait...

A mozdulatlan ég alatt,
A mozdulat egy pillanat
Múlva újra visszatér,
Már rügy fakad, már minden él!

A tölgyfa lombja megremeg,
Mint álmából a kisgyerek
Úgy ébred fel a nagyvilág!
-Csak én aludnék... még tovább!

 

Efraim Staub: Ha sírni fogsz

Ha sírni fogsz, majd sírok én is,
A könnyeket le nem tagadhatom.
Gondod, bánatod enyém is.
Ha majd nevetsz, nevetek én is,
Bár nem nevetnék, ámde mégis
Veled nevetek.
És, ha elhagysz, elhagylak én is,
Ha sírsz utánam,
Majd sírok én is. 

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Szabó Lőrinc: Omló szírtről

    

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.

 

Komáromi János: A remény után

csókjaim rejtik az elégő Napot
karjaimba zárom a fáradt holnapot
lábaim alól elfogynak a hiába évek
ajkaimra száradnak a semmitmondó érvek

hívnálak, de a márvány-sima csend felel
elkezdet, botolva megbicsakló sóhajaimra
látnálak, de a mocsár-puha sötét
fészket rakott meleget álmodó szembogaramba

érintenélek, de a síkos semmi simul csupán
tétova-félelemmel kereső ujjaim köré
éreznélek, de a magányt szülő üresség
nehéz súllyal nehezedik lüktető szívem fölé

vágyaim égetik el a Menny kapuit
csak álmodtam az angyalok szárnyait
magamra zárul az általam festett görbe
ostoba tánc, de mégis beállok a körbe

fognám a kezed, de a nyirkos évek szétfutnak
és semmi nem marad görcsösen markoló öklömben
nézném a szemed, de tekintetem bentrekedt
nehéz fájdalom falakkal körülvett börtönben

simogatnám a hangod, de az ölelő szavak
elhallgattak és elbújtak a szomorúság mögé
szeretném szerelmedet, de reszkető lelkem
nem hazudja öröknek és megingathatatlannak többé

reményeim ölnek meg minden érkező pillanatot
hitem egyenletes dobbanása egy-egy ütemet kihagyott
csendes vergődéssé vált a szertelen gyönyör
az ostoba vágy napról-napra újra meggyötör

 

 

 

 

Bognár Barnabás: Gyertyafényben

Csendre vágyunk, melegségre,
s csendben várunk az estére,
hogy majd a négyes gyertyafényben
élet születik a reményben.

Arcunk sima, rezzenetlen,
s mosoly repül az üzenetben,
halkan suhanva szerte a tájon,
hogy a szép még szebbé váljon.

Szeretve lentről felemelnek,
és csak szeretetből követelnek,
mert örülnek, hogy szerethetnek,
s hogy teret adnak a szeretetnek.

Kedves kezünk egymásba olvad,
szép a ma, s még szebb lesz a holnap,
csodák mennek végbe az éjben:
élet születik a reményben.

Farkas István: Nehéz pillanat

Mikor önmagamnak is nehéz
elviselnem magam, és
arra vágyom, hogy
valahol máshol legyek,

-csak én, egyedül,
csend vegyen körül,
és a tiszta,
szabad természet-

arra gondolok, hogy
egy dombon ülve,
lehunyt szemmel
tartom arcom

a lemenő Nap
melegébe, és ahogy
gyengül fénye,
úgy halványul testem,

míg végül eltűnök,
csak lelkem izzik
még egy röpke
pillanatig a levegőben.

Könyves Tóth Enikő - Oly nagyon hiányzol

ablakom fényében kereslek
annyira hiányzol nekem
a kép szétesik gyenge holdfényben
egy örök tűnődő elmélkedés
vagy halovány emlékkép csupán
s kezem hiába keres
tehetetlenül a semmibe hull
amikor hiányzol beszélek hozzád
távolodó mosolygó arc
pillantása erősít
hogy elerednek könnyeim
égető fájdalom a messzeség
ismét hiányzol napfelkelte előtt
szépsége felkavar
repülni vágynék feléd
szárnyaim eltűnnek a levegővel
áttörhetetlen ablakokon át
egy napsütéses napon
hirtelen ismét hiányzol
a magasban virágok nyílnak
ártatlan lelkek a csúcson
egy pillangó táncol a tavaszban
a Nap felé fordítom fejem
a végtelen egeken túl
te vagy minden amit kívánok
te vagy amiért sóvárgok
amikor a világ összeomlik
testemmel és lelkemmel
száguldok majd feléd
hogy a karjaimban érezzelek
legyen az menny vagy pokol
nem akarom, hogy hiányozz nekem

 

 

 

Káli László: Tudod Kedves

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. 

 

 

Kovács Daniela: Lassan elcsitul...

Körülöttem gyűrűzik a csend
és a sóhaj, mely ordít idebent
szívemben erősen megkapaszkodik
belemélyeszti erős körmeit
fülsiketítő ütemen vergődik
Téged akarva, követelődzik!

Én meg csitítom, nyugtatni próbálom
ígérgetek neki, romjaim alól
hogy eljön az idő, ismét Rád találok
így szomorúságom is egyre csak fakul...
És ha szemedbe látom igaz szerelmed
szakítok egy rózsát, tövises szívemből
remegő kezemmel átnyújtom Neked
fájdalmas gyötrődésem, lassan elcsitul.

Benczés Sándor Gábor: Szavak tánca

(részlet)

Mint lágy tánc, úgy keringnek körötted a szép szavak,
s előtted... mélyen meghajolnak.
...

a teremben a zene halkan duruzsol,
s mi ringunk rá, bennünk csend...
egymáshoz már csak a szemünk szól.

Szilágyi Hajnalka: Szívdobbantó

Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

Fodor Ákos: Sose bánd

a hang...a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved...

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész...

a csend...a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Kovács Daniela: A jégbe zárt világ

Liliomágyon pihenő pillangók
szövik emlékeim a rég elmúlt nyárról
fűzfa ágai csendhívogatók
fodros tóvizének mesél múltjáról.

Keserű könnyei dérré változtak
megőszült a táj didereg a szél
törzsét nem öleli liliomvirág
hó takarja el a meleg emlékét.

Szőlőlugasba aludni tér a Hold
ezüstfátylával betakarózik
a tavaszba vetett remény erre kóborol
bízva, hogy a meleg ismét érkezik...

Titok szőtte csend, ölel keblére
a jégbe zárt világ álomba szenderül
retinámra vetül az éj sötétje
csak én várok rád, ébren, egyedül...

Cseh Katalin: Csönd és álom

Álomban születik a csönd
Csöndben születnek az álmok
Minden álmot mit örököltem
Belső csöndembe zárok

Álom partján kószáló csönd
Csönd peremén szepegő álom
Álom-parketten egyedül
Csönd táncát hajnalig járom

Álom ölében szundító csönd
Csönd-cipőben tipegő álom
Meddig kell még álmok mögött
Csönd-várószobában állnom?!