Vékony Andor: Éjjel a réten

A csend ölel át
Én csak szótlan hallgatom
Odébb kuvik szól
Denevér siklik tova
Az éjszaka fényében 

Reichard Piroska: Feszült csendben

Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szivemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok... végre letalálok...

Mary Elizabeth Frye: "Ne jöjj el sírva síromig.."

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Kovács Daniela:Álmaid illatával...

Az árnyak játszanak a csupasz ágak között
vidáman bújócskáznak a süvítő széllel
a fagyos, deres talaj, annyira meggyötört
egy ágba kapaszkodó levél, szenvedve remeg

szívedbe férkőzök meleget keresve
álmaid illatával betakarózom
a magányos lépések tömeggé olvadt teste
magához láncol, annyira nagyon fázom...

Lelkem repedésein is áthatol a hideg
kétségek között kezemet tördelem
ködből szőtt fátyol, milliónyi cseppje
könnyé változva, arcomon megpihen.

Tóth Edit Magdolna: Júniusi ég...

Júniusnak ragyogó ege alatt,
Bárányfelhők, tobzódó fénysugarak
A nyár piros gyümölcsei, a szánkban,
Lédús rubintjai, beért csodákban.
Málna, meggy, cseresznye, szedve kosárba,
Verítékező mának zárszavára.
Érzékeny bőrünk, nem vágyik ruhára,
Hamvas rózsának hűsítő álmára
Mentsvárként épül, a napnak alkonya,
Hűvös permetnek, áldásos zápora.
Bomló hajamon csillogó vízcseppek
Vigaszt nyújtóan, selyembe ölelnek.

Tusfürdőmként, lágyan lefolysz testemen,
Égő tűzben, Te fürdetsz meg, Kedvesem! 

 

Őri István

Egymásra hajló fák alatt
léptünk tétován halad
s ha kezünk véletlen összeér,
a fák lényegtelenné válnak
a tétova léptek Rád találnak
csak merjük, mit szabad,
ami lelkünkből fakad,
s mit a szív követel:
el nem engedni szép kezed,
mert az út és az idő halad
s mindjárt valahova érünk
ahol az lesz, mit ketten remélünk.

A csend hangjai...

Vékony Andor: Haiku

Simogat a csend.
Ölel a szürke este.
Vár rád a holnap.

Káli László: Rajtad kívül...

Rajtad kívül nincs más menedékem,
meddig szem ellát e sivár vidéken.
Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
s nappalom Tőled ragyog fényesen.
Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
Hozzám bújnál, mintha soha többé
nem akarnál elengedni. Mintha már
nélkülem akár nem is bírnád tovább.
Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
S hogy éjjel, színezüst fényével
betakart-e Téged? S hogy ha látott,
vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?
S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.
Rajtad kívül nincs más menedékem.
Hozzád s Te utánad vágyom.
Rólad szól a legszebb álmom.

Ruder Jana: Álmodtam...

Csak a kezemet fogtad
jó volt, ahogy ujjaid az
enyémet érintették.
többet nem akartam.. még.
nekem ez is elég.
Bánatpalotámat
talán elhagyom,
már kinéztem kicsit
az ablakon..
Magányom
csendben izzó
parázson lépeget
kicsit lángol...
néha még éget
Aztán előbújik
belőled egy dallam,
s már nem emlékszem,
hogy mit is akartam..
Figyelem önmagam..
ahogy lassan
kigombolod belőlem
a gyötrelmeimet.

Erdős Olga: Néha úgy hiszem

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

Serfőző Attila Eszmélve

Várom minden rezdülésed, jeled,
miről sejtenem lehet - hozzám tartozol.
...hogy nekem lélegzed dalod,
velem álmodsz holnapot,
minden ébredést.
Osonó árnyadhoz simulok,
nem vehetnek tőlem el,
lelkem ágyasa lettél,
s örökké az leszel.

Kovács Erika: Más...

éji lámpafénynél
halk imámmal

egy más világot nyitok lelkemnek

itt minden más

itt enyém vagy mindeneddel
amíg rám nem hajol a reggel

ilyenkor elhallgatsz bennem
és szótlanná csendesedem..

Kovács Erika: Nem sírok

nem sírok,
mert könnycseppjeimbe rejtettelek
nem sóhajtok
mert leheletembe bújtattalak
nem sírok
csak gyere ide mellém
és üljünk le a csöndben,
csak úgy, ketten egyedül....
nem sírok...

Kovács Anikó: Gyémánt

Az jutott eszembe ma éjjel
az emlékezet és
gondolat törékeny
aki odanéz
árnyát látja
de mint a gyémánt
a próbát kiállja
és mint egy apró karcolás
a Louvre legsimább
ragyogó márványán
mint egy halk koccanás
anyám legszebben metszett
kristálypoharán
ma éjjel így gondolok Rád.

Akár egy vázlaton
a hirtelen
felrakott színes festékeket
bíbort
zöldet és égszínkékeket
lehunyt szemed rebbenését
ujjaid édes érintését
így alkotja egésszé ma
a végtelenül táguló
boldog képzelet.

Most már semmi sem
lehet felejthető dolog
ezután örökké
csak arra gondolok
ahogyan finoman
hímzett sóhajod
zsibbadtan és
lágyan
a szívemben dobog.

Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Erdős Olga : Csak

    csak lángolva, csak égve
csak apró darabokra tépve
csak pokolra hullva
csak fáklyává gyúlva
csak megrágva-kiköpve
csak ágylábhoz kikötve
csak boldogan lebegve
csak világot feledve
csak sírva is nevetve
csak sírba is temetve
csak csókokat rabolva
csak veszetten vadulva
csak könnyedén, csak játszva
csak hevülten is fázva
csak sosem megpihenve
csak mindig messze menve
csak mindörökké élve
csak együtt sosem félve
csak így éljünk, ha mered:
csak egy tét van: az életed!

Tornay András: Kérlek...

Kérlek szakíts fel megkövesedett önmagamból
mindig csak rád akarok csodálkozni
érted akarok próbálkozni
hozzád akarok imádkozni
téged akarlak érinteni

Beletekinteni szerető karjaidba
Beletemetkezni távoli közelségedbe

Olvassz fel kérlek!

Olvassz fel kérlek!

Szereteted melegével taszíts el hibáimtól.

Hazudnak a pillanatok nélküled
Hazudnak a kézszorítások, melyekből hiányzol
...de én nem akarok nélküled
nem is tudok nélküled
még könyörögni sem

Kovács Erika: Nem emlékszem...

… nem emlékszem
inged illatára,
színére,
tapintására,
csak azt hallom,
ahogy lélegzet nélkül
vetkezel le bennem
és arcomra simul meztelenséged

a többi már kegyelem... 

Kovács Anikó: A boldogság színe

   
     A boldogság színe nekem
     a szemed fényes, barna tükre
     - benne látom magamat -
     amiért élni érdemes
     az nekem te vagy
     emlékeink, s talán a jövőnk is:
     higgyük azt.
     Szüntelenül és mindig
     újra és újra
     te jársz eszembe
     nem múlsz el belőlem soha,
     olyan vagy, mint a kezdetek kezdete.
     Én arról juthatok eszedbe,
     hogy nekem is hét napból áll a hét
     s hogy mi úgy találtunk egymásra
     mint gólya ki tavasszal visszatér.
     Mit tehetnék?
     Bennem fényes izgalom rak fészket
     még ma is, ha hozzám érsz.

Serfőző Simon: Onnan hallom

Hányszor kereslek! S szólongatásom
hangodat hiába hívja.
Bekiáltok magamba is. Onnan hallom:
legbensőmből szólsz vissza.

Ágai Ágnes

Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom. 

Fuchs Éva: Emlék

hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esöben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.

Kovács Anikó: Szebbet nem tudok

Engedd,hogy legyek puha sál, ha fázol,
méz a szádban, álom mi varázsol,
mély sóhaj ha zihálsz a láztól,
hab a sörön, tükör melyben látszol,
tejszín a kávédban, könyv mi leláncol,
íróasztal - ha írsz levelet - nemes tölgyfából,
a csönd áhítatban, frissítő nyári zápor,
csillogó alufelni a BMW-n, egy hang az éjszakából,
én a tört szám, te az egész egyenlet: megoldástól,
mélykék pipafüst, menedék az elmúlástól,
borotvahab borostádon, érett barack mi lehull a fáról;
engedd, hogy legyek tied, mindörökre, igazából.

Komáromi János: Csend

milyen csodálatos a csend
behunyom fáradt szemem
lassan felolvadok az időben
s lebegek magam felett.

körülöttem semmi,
mindenütt csak én
nyugodtan lebegek
az idő tengelyén

nincs korlát
nincs kapaszkodó
védőhálót csak
agyamban szövök

hálóm magam fölém terítem
ne vigyen túl messze a
gondolat
nem hagyhatom örökre
magukra a gondokat.

Sárhelyi Erika: Lennék

lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész

Őri István

Ő

Ugye jó a csend,
ugye jó a magány,
ugye az is jó, ha néha
jön valaki,
aki már nem is olyan talány,
s akkor örül a szíved,
bár néha szenvedsz,
de mégis van valaki,
aki az Életed.

Ugye az is jó, hogy nincs mindig csend,
ugye jó a hang, a csacsogás,
ugye jó hallani a hangját,
s látni Őt...
ugye jó a Társ,
ha néha szenvedsz is,
de mégis van valaki,
aki a tiéd, aki más.

Ugye jó ránézni,
hallgatni szavát,
s látni bűvös haját,
mint lebben feléd
ugye jó érezni illatát
betelni vele nem lehet,
s Ő bárhova elmehet,
te érzed szívedben
a lehelletet,
mi drága bensejéből
jött elő,
s ennél fenségesebb,
ennél gyönyörűbb létező
nincs,
mert ez Ő!

Ugye minden Ő
más nincs a földön,
más nincs az égen,
más nincs kívül,
s belül,
a test,
a lélek,
a szív,
az ész,
az érzés,
a létezés,
a le nem írható
Ő
ki csak Istenhez
hasonlítható -
vagy nagyobb...

Isten érti ezt,
nem ítél,
hanem boldog és szeret,
mert én is boldog vagyok,
nem számít semmi,
sem föld, sem csillagok,
mert itt van Ő,
ki mindennél nagyobb
Isten érti ezt,
mert ő is szeret,
s ki szeret,
érti ezt.

Add drága kezed,
s menjünk el, messzire,
sétáljunk ki a világból
oda,
hol
nincs csend,
nincs magány,
hol,
mindenki szeret.

Kovács Daniela:Találkozni vágyom...

Fáradtan tollászkodik a szürke alkonyat
a tél illatú csendbe nyugovóra tér
csodás emlékeknek viselem gondjukat
harcol a jelen a múló percekért…
Sötétben inog a hold ragyogása
a bőbeszédű szél regényeket mesél
az alvó kertek fölött az idő suttogása
a jövővel alkudva, életet remél.
Könny nélkül zokog az égi hatalom
fonódni kíván a titokzatos éjjel
mélységek felé lendít az álmom
találkozni vágyom az elmúlt szenvedéllyel...

Szilágyi Szabolcs: Nehéz nap

Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem - minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal, Istennel
szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).
Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután
- Téged kereslek, meg a szerelmet.
Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

Kormányos Sándor: Fáj a csend...

Tudod a csend fáj is néha
este, ha gyúlnak a csillagok,
a szobák mélyén magány motoz
lábujjhegyen járnak a sóhajok.

Tudod, a csend suttog néha
s ameddig szótlan hallgatom,
a szívem minden dobbanását
hangosabban hallhatom.

Tudod, a csend betakar néha,
a félhomályban rám borul,
s ha a magány újra a kezét nyújtja
a torkom fájón elszorul.

Tudod a csend fáj is néha
esténként ha magányos vagyok,
rád gondolok, s a magányom tüzére
még egy lapáttal rárakok.

Szabó Éva: Neked

Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pillanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.