Lelkes Miklós: Hol lenne jó ?

Hol lenne jó? Talán olykor a télben ,
egy kis házban , kékálmú hóesésben ,
ha fenyőágak fehéret emelnek ,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban ,
szabad szabadban hinni a szavakban ,
ha piros vágyuk kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban ,
ha fénytükrében bólintó kalász van ,
s fecskeív int fent a felejtő égnek ,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben ,
a hegy hátán , már könnycsepp-ismerősen ,
szín-temetőben nézni lombot , árnyat ,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?

Hol lenne jó? Mindenütt , ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe ,
s holt ember helyett , az elképzelt Nincsben ,
Ember , múlandó , - s kicsit mégis isten...

Neudl Erika: A csend arcai

A csend olykor nyugalom
egy békés kis madár
jó lehet, ha a reggeled
síri csendben talál

csend lesz ha egy szín
a lelkedbe szakad
mondanád is már,
de a szó elakad

A csend gazdagság
tudás és liget
A csend erő,
Tartalmas sziget

A csend szeret.
Alkotó folyó.
Szeresd a csendet,
ha hozzád jó,

ha hozzád való.

Tóth János: Add most, Kedves...

(részlet)

Add most, Kedves, a kezed!
Hadd érezzem az apró göböket, hadd
harapjam számhoz, hisz korai perceket
számol még a Hold sugara,
és a Nap is, a Nap is horizont
nyoszolyán szunnyad!

...

Add most, Kedves, a kezed!
Hisz tudnod kell, hogy néha félek magam is,
s nincs nálam esendőbb, ha
távolodni tűnik vigyázó jelünk,
a templom kettős tornya! Bár tudom, ami
odaviszi léptünk, megteszi ismét,
mert ahová magot visz a sors, nem hagyja
elveszni újra! Add most a kezed, Kedves!
Hadd higgyem Veled a szót,...hadd szeressem
a jövendőt, s higgyem,
hogy mi már nem tudunk másképp,
nem tudunk mást!

Fésűs Éva: Láttad-e?

Láttad-e az erdőt, láttad-e a völgyet,
mikor megbűvölte május mosolygása?

Mikor a madarak zengve összegyűlnek
új fészek-rakásra,
s tavaszt ünnepelnek lelkendező fecskék,
én is velük együtt dalolni szeretnék.

Láttad-e a mezőt nyárban tündökölve,
hogy a két szemedet is be kellett hunynod?

Amikor a réten minden kis pipacsot
a nap lángra gyújtott,
s kakukk kiabálja: hány esztendőm lesz még,
kibuggyanó kedvvel kacagni szeretnék!

S láttad-e az embert sötét arccal járni,
amint gyöngyvirágot tördel le a lépte?

Ijedten, fürkészve nézek a szemébe,
nézek a szívébe,
mint hogyha elveszett kincseket keresnék,
s mindig csak zokogni, zokogni szeretnék.

Jószay Magdolna: Úgy érzem.....

Úgy érzem, nem mondható el
szavakkal a rejtett bizonyosság,
miként tör fel mélyről a hihető valóság,
belőlem, ki álomból ébredt fel.

Úgy érzem, nincsenek szavak,
és nem kell körmönfont, cifra vallomás,
nincs, mivel kifejezném, mint más -
tudod, a szavak szertefoszlanak.

Úgy érzem, nem lehetek jó,
hogy érdemeljem és megkapjam
az álmokat, melyekről rég lemondtam,
s magába szívta jeges-fagyos hó.

Úgy érzem, nem is én vagyok,
kinek jussa lehet még igaz szív-adomány,
ám bármily hihetetlen is, a szivárvány
szemedben még mindig ott ragyog.

Úgy érzem, meseszép ajándék,
bármeddig tart is a gondtalan varázs,
hogy kezed kezembe fűzted, a parázs
nem alszik el, még sokáig ég.

Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.

Gámentzy Eduárd: Legyél te

Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...

Nagy István Attila: Mert ami

mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol
nyársra tűz mint egy kardvirág
a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat
a görcsbe rándult pillanat
itt állsz magaddal vitázva
csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep
belesápadsz ki érti meg?
mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Néztek a fák közül sokan.

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.

Gere Irén: Az én dalom

Az én dalom: az én dalom…
az én hitem: az én hitem…
az én kudarcom: az én kudarcom!
és senki nem vívhatja meg
az én harcom, és senki nem
hihet helyettem a csillagokban,
- azt én tudom legjobban -
és nincs az a hatalom, aki
elvehetné az én dalom!

Szeitz János: A csönd emlékei

Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
limlom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs, öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.

Károlyi Amy: Így

Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.

Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.

Szepes Mária: Félelem nélkül élni

csak az tud, aki mer mindennel szembenézni.
Jövője nem rémíti. Múltja nem dermeszti.
Tükre előtt is fogyó gyertyáját égeti.

B. Radó Lili: Messze szálló dal

Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.

Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

Gergely István: Ha nem hiszel már

Ha megroggyan a biztonság
s a kétség marja szét lelkedet,
ha földre nyom a valóság,
fogalmazd meg kérdésedet.

Mennyi ki nem mondott érzés,
mennyi elvesztegetett mondat,
mennyi fel nem tett kérdés
és mennyi meggondolt gondolat.

Mint ismeretlen városban
fásultan kóborló idegen,
nem keresel fényt másokban,
nem hiszel embert az emberben.

Kölcsön kulcs hűti markodat,
szíved pedig egyperces viszony.
Csak akkor kérdezz súlyosat,
mikor elhiszed a válaszom.

Kovács Anikó: Repülés veled

Ismerem kezed lusta, apró mozdulását,
ismerem, ahogy meggyújtod a cigarettád,
ismerem párás-vizes bőröd finom illatát,
ismerem, hogy lépsz át egy tócsát,
ismerem, ha majonézt csorgatsz a rántott halra,
ismerem, ha régi-szép, ódon álmaid váltod valóra,
ismerem, ha homlokodon gond suhan s cikázik át,
ismerem szemed villámló, parázs pillantását -
és ismerem,
ha féktelenül és mohó, szilaj erővel
elborít a vágy.
Ekkor szállunk, repítesz magaddal,
és már azt sem sejtjük, hol vagyunk,
megszűnik, nincs, elsüllyedt a világ,
nincs más ezen a földön - senki sincs kívűlünk,
csak mi ketten vagyunk földlakók,
s mi repülünk a múlandóságon át.

Paul Geraldy :Boldog volt

Boldog volt, szeme szeretett,
de felfortyanva, élesen
szólalt meg:”Csak te vagy nekem.
de mindketten vagyunk – neked ! „

(Baranyi Ferenc fordítása)

Gál Éva Emese: Szonett

Mind több az űr és kevesebb a lélek,
a test oly fáradt, mint a gondolat,
átmasíroznak már rajta az évek,
hogy sehová tapossanak utat.

Még fölriaszt a konok kötelesség,
hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot
akkor is, ha az időt lefejezték,
és szíve csak emlékekben dobog,

de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen.
A tehetetlenségbe vakult égen
vész minden irány s minden akarat,

ami jövőt földerengetni merne,
a szó árnyéka visszahull a versre,
s megfogan a csend a hantok alatt.

Komáromi János: Cseppnyi múlt

cseppnyi múlt

hajolt vállaimra

és felidézett

ezerszer élt

átkos időket

csobbantak a

vádló vércseppek

és folyókká dagadtak

tóvá gyűltek

a bánat-könnyek

zászlók lebbentek

jelszavak röppentek

bakancsok csapódtak

az utcaköveknek

és elbújt az értelem

félelem, gyűlölet

fájdalom, sírás

fülembe sikoltó

hívás, segíts

tégy, ne csak láss

bátrak, gyávák

hősök és ártatlanok

szégyenlős megnyugvás,

hogy én

nem voltam ott

s a düh, hogy

a múlt hírtelen

jelenné változott

és a jövő

ugyanolyan átkozott

Gámentzy Eduárd: Viharok hozzák el

Viharok hozzák el a csendet.

S ahol a fák, mind térdre esnek,

A fűszál csak lehajtja fejét.

Övé itt minden menedék.

Készül egy hosszú, néma este.

Jön... hogy zajunkat eltemesse.

Haragos, fekete ég alatt,

Szállnak a viharmadarak. 

Szabó Lőrinc: Nem tudta a lány

Nem tudta a lány, más se, senki se,
- én is csak most - mi volt a szerepe
és kiket-miket helyettesített.
Biztosan sokszor elkeseritett,
de még többször irányított, nevelt,
csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt
engem is, ami fontos volt neki,
az ízlése, modora, könyvei;
mindenben győzött: azzal, hogy okos,
de azzal is, hogy cipőjét lapos
sarokkal csináltatta; mérce lett
rokonszenveket s ellentéteket
észlelni, elfogadni; amiben
megelőzött, motor, hogy hirtelen
utolérjem; s kép, zene és szobor,
hogy úgy is szerethessem; száz komoly
s naív becsvágyam lobogta körűl:
ő bennük égett, sérthetetlenűl.

Sinka István : Elszámolás

Elszámolok ma mindenkivel
és mindenkinek hite szerint
adok a pásztor lelkivel.
A görbének, az egyenesnek,
adok minden hazug barátnak,
akik messzirül kezet fognak
s közelről az útamba állnak.
A szeplősnek adok - pördülj kopasz!
A nagynak is - nesze a hátam!
Igaz, kicsi rész, de ennyi jut,
meg lépcsőnek alád oda álltam.
Belőlem mindenkinek jut
rogyásig. Kaphattok... adok ma soknak.
Én fa vagyok és az ágaim
újra-meg újra lombosodnak.
Előttem papír. Neveket jegyzek,
Számoltam. Most már szivarra gyújtok.
...Csak halkabban ti, kis tekergők:
taposok ám, ha hozzám nyúltok.

Túrmezei Erzsébet: Az alkalom

Jön ... elmegy ... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár ...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek ...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor ... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor ... most már nem lehet.

József Attila:Miért hagytál el,hogyha kívánsz?

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Szabolcsi Zsóka: Alkony

Bársony szél fuvolája fuvall bús álmodozó dalt,
felhők fodrai szállnak a szél szárnyán tova ringva.
Lágyan hullnak selymes szirmai már a pipacsnak,
múlik a nap, s puhaléptű éjszaka hinti az álmot.

Jónás Tamás: Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Csabai Andrea: elég ha én tudom

mert még mindig vannak

olyan napok amikor érzékeim

cserben hagynak

és észre sem veszem hogy

megindulnak a dübörgő

utak felém

az átkelőhelyen

---

madarak csendjét hozta el

a 'nélküledelsőtavasz'

a virágokban már nem

tudok gyönyörködni

miért is tenném

elhervadnak

---

de azért többségében

sikerül úgy csinálnom

mint aki jól van

hogy elkerüljem a

fölösleges kérdéseket

---

elég ha én tudom

isten mekkorát tévedett

miközben egyetlen vonallal áthúzta

harminchét életévedet 

Dsida Jenő: Szeretnék

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Zelk Zoltán:Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Szilágyi Domokos: Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél - ;
vagy észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
a mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.