Ady Endre: Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Kovács Anikó: A boldogság színe

A boldogság színe nekem
a szemed fényes, barna tükre
- benne látom magamat -
amiért élni érdemes
az nekem te vagy
emlékeink, s talán a jövőnk is:
higgyük azt.
Szüntelenül és mindig
újra és újra
te jársz eszembe
nem múlsz el belőlem soha,
olyan vagy, mint a kezdetek kezdete.
Én arról juthatok eszedbe,
hogy nekem is hét napból áll a hét
s hogy mi úgy találtunk egymásra
mint gólya ki tavasszal visszatér.
Mit tehetnék?
Bennem fényes izgalom rak fészket
még ma is, ha hozzám érsz.

Rimanóczy Ildikó: Szeretsz-e még?

Látod-e még
Árnyként suhanni alakom, ha súlyos ködbe vész,
Amikor lábnyomom porát őszi esők mossák?
Szivárvánnyá merevedik köztünk a távolság,
S ha a ráncaim egyre csak gyűlnek, azt kérdezném:
- szeretsz-e még?

Hallod-e még
A sziklák közé ékelődött visszhangok csendjét,
Tétova lépteim elhalkuló kopogását?
Szunnyadó parázsnak csak emlék a lobogás már,
S ha hajamba ősz szálak vegyülnek, azt kérdezném:
- szeretsz-e még?

Érzed-e még
Megfáradt arcodon nyáresti sóhajom szelét?
Tenyeredben el nem ejtett könnyeimet őrzöd,
Lágy csókjaim emlékét még fogva tartja bőröd.
S ha a tegnapok vállamra ülnek, azt kérdezném:
- szeretsz-e még?

Szeretsz-e még
Akkor is, mikor jövőnkből kipereg az esély,
Úgy is, ha már tudod, jót nem hoznak a holnapok,
Ott is, ahol más már minden reménnyel felhagyott,
S ha az éjszakák lassan kihűlnek, azt kérdezném:
- szeretsz-e még?

József Attila: A szemed

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s lelkemben halkan fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
subáján fekve méláz fényes égen
s kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
s arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s a vér agyamban zúgva dübörög.

Balla Miklós: A gyopár

A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
Alatta zúg a fenyves koronája -
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!

Kicsiny virág, te halvány szép gyopárka,
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!

Az aranykalász az embereknek rabja,
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyúl a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.

Maradj meg ott fenn, büszkén a magasban,
A völgy csupán egy óriás sirgödör -
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör!

Szeitz János: Lelkemmel, magam

Lelkem foszlányai lebegnek kívülem
az élet valahol itt van körülöttem,
tudom, de nem érzem, semmi nem köt
semmihez, valakihez. Egy színű lett
ismerős, idegen. Nem vígasztal szánalom,
nem gyújt haragra gyűlölet.

Reménytelen hever bennem az érzelem.

Zsibbad bennem az emlékezés,
és ...

Szikora Zsó fázom...

kezeimet mécses fölött
melengetem
mondják
nem értenek
hisz nincs is hideg
a láng bűvöletében élek
amikor nem vagy velem

fázom..

Bakkné Szentesi Csilla: Híd a lobéliák felett

Az ember bölcsen gondolt egyet,
földre álmodta az eget,
közel legyen a szívéhez,
élte kiszámolt ívéhez.
Kertjének lett féltett kincse,
kékje szinte mennybe vitte,
amit nem ért el kezével,
- angyalt fessen ecsetjével -.
Tavaszhidat ácsolt rácsból,
lelkén fakadt sok-sok ágból,
azon lépdelt könnyű lépttel,
fel ne sértse nagyobb hévvel.
Pici szirmuk ezer égbolt,
mindegyik egy lélegzésfolt.
Földre csüngő csöpp fejükkel
fényt szürcsölnek lélekcsönddel,
és míg bennük a szép lüktet,
Isten tudja, miért nem csüggedsz..

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Szeicz János dr.: Átölel a magány

Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.

A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.

Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.

Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
hogy maradjon
emlék ez a fakó szöveg...

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Komáromi János: a boldogságot kerestem

a boldogságot kerestem
csillagutak porába hullott
múlt-cserepek között

a boldogságot temettem
elszaladt évmilliók
emléke belém költözött

a boldogságot követtem
sorsom láthatatlan ösvényein
saját árnyékom üldözött

Sütő Barnabás: A csend hangjai

Mikor a csend körülölel

...

Hallod, hogy messze énekel
S egy dalt dúdol az esti szél
Vele egy kis tücsök zenél
Felhangzik lágyan egy ütem
Halkan dobol a szíveden
Feletted ezer csillag ég
Kéklőn fénylik a messzeség
S az öreg hold is felragyog
Mosolyognak a csillagok
Ez a szép érzés felemel

...

Mikor a csend körülölel


De ha a csend beléd hatol

...

Hallod, hogy szólnak valahol
De nem érted a hangokat
Szívedre dermedt kárhozat
Ül, rád telepszik és lenyom
Megáll a hang a torkodon
Kiáltanál, de nem lehet
Vaskéz szorítja lelkedet
Tompa dübörgés szíveden
Lassan kiszáll az értelem
S a vak sötétség rád hajol

...

Mikor a csend beléd hatol

Ady Ágota Melinda: Hallgatni tanulok,...

Hallgatni tanulok,
elkerülnek a hangok,
tollam serceg a fehérített papíron,
galacsinok serege sorakozik,
szőnyegmintát
takarva szemed elől.
Mint cseppkőzivatar,
kopognak a sorok.
Megoldás mindenre a
billentyűkoppanás,
kiönteni a lelkem lábaid elé…

tiszta vízként átölelni térded,
szád ívéhez felkúszva.
Koppanás, kipp-kopp,
majd belecirógatni füledbe,
és megszokott szavak nélkül szeretni
akkor is, ha nem kívánsz.

Fuchs Éva: Nem!

Mert nem lehet ennyire szeretetlen
a szűkölő lét légüres terében
el nem kiáltott égő könyörgések
tehetetlenségek közt fulladozva

mert nem lehet ennyire egyedül
ha minden belső tét húrként feszül
mikor a halálkísértés felébred
s új kibúvót kínál akárha volna

ne engedd el szorítsd kezem
szoríts még erősebben félelem
érezzem halljam mint töri a kín
a holnapvágy nyöszörgő csontjaim

szeress nagyon most, simogass meg élet
lehelj egyetlen szónyi menedéket

Illés Gábor: Még szeretnék

Még szeretnék:
némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni,
teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni,
játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani,
egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni,
könnyű széllel elrepülni,
szörnyű percben mosolyogni,
valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni,
senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni,
szerelemben haldokolni,
még szeretnék: szerelemből csókot adni.

Marconnay Tibor: kimondhatatlan szeretet

Mint orvos, aki önmagához késsel nyulni nem mer,
ugy vagyok szeretetemmel.

Ez a testem, ez a lelkem világa.
Reszketne a kezem, ha belevágna.

Mindenről, ami távol: ömlik szavam.
Csak részvéttől bizonytalan.

Részvét, jóság, szeretet rosszkor
árad belőlem s torz, zavaros kor
biggyeszti ajkát, kinevet.

Mily meghatóan tudnak szólni a
gonosz-szemüek szeretetről,
mely tőlük messze-hullt harmónia,
mi pedig dadogunk, ugy fölkavar.

Párom! Te is ilyen vagy, egy a sorsunk.
Az ablakodra szálló drága kis,
didergő verebeket is
sajnálod. És szeretsz minden vigaszt.
És még a zajt is szereted, mely
álmodból fölriaszt.

De lásd, még éretlen szeretetünk hatalma,
mig a gőgös elsietőknek is
magát mutatni akarja.

Nincs szebb, mint a rejtegetett jóság.
A verssorokban
ugyis szivünk verése dobban:
minek külön beszélni róla?

Rejtett s érett szeretetünk gyümölcse
egy okosabbá s igazságosabbá
alakuló világot éltető hit.
S kik az okot sohsem keresték,
ám higyjék, hogy ilyen a hidegség.

Józanságunkról tudjon a világ csak,
jóságunkról senkise tudjon
csupán egymásnak árulkodjon:
igy leszünk igaz társak.

Harcunknak pihenése, magányunk buzditása
a csókunk. Senkise lássa.
Levett bilincs.
A világ felé eltakarjuk
jóságunk arcát. Senki sincs
testvér ily megnyilatkozásra:
csak egymással lehetünk szabadok.

Helen Bereg: Álmomban

Éjszaka álmomban boldog vagyok,
Nem húznak porba a nappalok,
Két karom testeden átfonom,
Ajkam incselkedik ajkadon.

Álmomban boldog vagyok éjszaka,
Kerékbe törik tegnap és ma,
Vágytól nedves tested illata
Csiklandozva száll orromba.

Boldog voltam éjszaka álmomban,
Simító ujjakkal táncoltam,
Lelkem szemed mámorába olvadt.
Csodás, mint ébren lesz a holnap.

Szabolcsi Zsóka: Pedig…

Hogy kellene azt mondanom, hogy nem szeretem?
Pedig minden pillanatban érte remegek.
Hogy kellene azt vallanom, hogy elfeledem?
Pedig fájó álmaimban hozzá lebegek.
Hogy kellene hazudnom: nem érte szól a dal?
Pedig lelkem minden dalba csendben belehal. 

Jószay Magdolna: Ami enyém

a múltat már megéltük
örömben bánatban
a jelent most éljük
e szívdobbanásban
s előre ki tudja mire
ásít rá a holnap
csak azt lehet védeni
ami most mienk most van
csillogó szárnyak
alá képzelem magam
s ami bennem van
köröttem s fejemben
szívemben lelkemben
gondolatok képzetek
a szárnyak megvédhetnek
óvni kell kincseimet
tolvaj surranó árnyak
el ne lopkodják tőlem
fényes emlékeimet
mert minden benne van
kezdettől máig
alfától omegáig
s mert benne vagy
te is

Kányádi Sándor: Kétszer kelt föl...

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.

Forró Hajnalka: Szívszonett

Te vagy lelkem zenéje, megszólalsz,
és megváltod azt a mély nyugalmat
melyet már csak jelenléted adhat,
mikor észrevétlen hozzám illansz.

Néma a gondolat - oltalmat sejt,
de rám simul, mint a nap illata,
ha ábrándba fogant álmod tánca,
fátyol ritmusba szőtt dobbanást lejt.

Láthatatlan kézzel körbe fontad
tengerként hánykolódó alakom,
és elvesztem lángszín köpenyedben.

Szívemen szólít fölém szőtt terhed,
s merészre nyitott szelíd arcom
újjáteremt minden lélegzetben...

Komáromi János: szellő és szél

a szellőt figyeltem...

pajkosan futott végig a kerten
megérintett minden virágot,
minden szirom selyméből
színeket szívott magába
és vitte, vitte nevetve...

fiatal még... gondoltam...

és a szél jutott eszembe...

Tornay András: Sosem találkoztunk

Sosem találkoztunk
S mégis már évek óta hordozlak némán
Sosem beszélgettünk
Mégis ismerősként nevetnénk a tréfán

Mindig találkozunk
Szavaid bennem találnak végállomásra
Mindig beszélgetünk
Én leszek válaszod szerelmi vallomásra

Őrizd meg önmagad – vigyázz rá, csak nekem
Őrizd meg a szirmaid, s én üveg mögé teszem
Rejtsük el még egymást
Várjunk még a hajnalig
Én megküzdök majd teérted is
Megharcolom harcaid

Babity Mária: Magányosan

Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tűnődő szerelmem,
félnem nincs mitől már, hinnem nincs miért.

Hogyha volna merszem, cinkos alkonyattól
lopnék el magamnak szökni perceket.
Visszavenném, visszavenném a világtól!
s elvinném magammal halott lelkemet.

Harcos Katalin: Láng leszek..

Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
Szertelen, szerelmes táncot járó.

Láng leszek, önmagát elemésztő,
Lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.

Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
Éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
Betakargatlak szerelemmel.

Koosán Ildikó: Álmodozás

Májusok illata
hömpölyög parttalan
s nyitott ablakon
át kába örömmel
tódul a szobába,
pezsdíti véremet.
Jó lenne itt veled
csöndes félhomályba'.
Jöttödre várva
társam a megváltó
színes képzelet.

Látom a szemed
milyen gyönyörű!
Pillád árnyéka
selymes takaró
szád puhasága,
csókjaid méze
szívem megigézte,
s ahogy indulsz
felém a nyárba
a vágyak világa
már újra való.