Barnakay Miklós: Esti levélzárás

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
mégegyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!

Bódai-Soós Judit: betűkben ébred

sírnak a betűk a tollam alatt
nem értve csendjét a szívnek
vagy tán hinni nem tudják
hogy jó így
hogy nekem minden jól van
csökönyös panaszuk lankadatlan
mit elfogadnék
nem érzik elégnek
tintanyomai a telhetetlenségnek
boldogságért zokogó szavak
árulóim
reményem mégis bennük ébred

Fésüs Éva: Emlék

Én emlékszem a napra,
a drága pillanatra,
az elfogódottságra,
az alig hitt csodára,
szemedre, - mert lehunytad,
szívedre, - mert eldugtad,
ajkadra, amely nem szólt,
s az égre, mert közel volt.

Bakkné Szentesi Csilla: A szerelem...

Nincs ki megértené, s nincs ki ne értené meg,
miért tud fájni, ha nincs, vagy, ha éppen éled,
mitől olyan szép, ha végül végigéled,
hiánya a vágyban miért ölt hamis képet..

Gere Irén: Vágy...

...csak megszületni,
napfényre jutni
sötét, hűvös méhéből
a magánynak...
meddő, árva örömöt váltani
közös bánatra-könnyre,
ritka kacagásra...,
- néha másra -
megérinteni gyöngéd ujjal
valaki márvány-szomorúságát,
..megríkatni szeretve-bántva
a sírni-vágyó sírni-gyávát...

Bajtai András: A visszaút

El akartam mondani, hogy
éjszakánként megszöktem,
és visszajártam a kertbe. Hogy
térképek nélkül barangoltam
be a várost: a szűk tereket
és a néma parkokat. Szerettem
volna, ha tudod, hogy sálam
a térdemig ér, de sokak szerint
még mindig nem elég hosszú.

El akartam mondani, hogy
időm lejárt, és ez már a visszaút.
Ez a kövekkel és kavicsokkal
teleszórt szűk folyosó, ez a
boldogságnál is hosszabb, fehér
labirintus. Szerettem volna,
ha tudod, hogy nem ilyennek
képzeltem, most mégis indulok:
összegubancolódott ágaikkal ne
találjanak itt még egyszer a fák.

Zsefy Zsanett: Májusi színjáték

Zsinórpadlásáról esőt szitál az ég,
vánkost mos pár álmos rügykezdemény,
karmazsint inhalál bágyadt virágmező,
a város légcsöve illattemető.

Sorszámot cserélnek megbomlott hónapok,
színfalak mögött a sovány holnapok,
háttérben már fény leng, még nem tisztító tűz,
június a Napra talán kontyot tűz.

Barnaky Miklós: Tudod te!

Tudod te jól,
mit érzek irántad,
mégis kérdezed.

Tudom én jól,
nem mondok titkokat,
mégis felelek.

Százszor is még,
vagy akár ezerszer;
szeretlek, szeretlek, szeretlek;
ahogy csak szerethet ember!

Egyed Emese: Csak gerleszó

Az pedig úgy volt,
hogy kerestük az álmot.
A tudás ellenébe,
a józan
életterv ellenébe vetülő,
sehova sem vezető, félelmetes,
de kísértő, de úgyis létező
világot;

kerestük, én is azt kerestem.
Az édes némaság karjába estem,
a fojtó némaság kútjába hulltam,

ott éltünk elmúltan.

Szövök, arany árnyékú felvetőn
vak ujjak tánca jár.
Szövök - egyenletes fonallá válok:
felsír a homály;

feltámadt a perc, tudom,
ne emlékeztess szüntelen, tudom:

tudom, hogy szétfoszlott a rét s a hegytetőm:
s hogy már
hiába várok

Zsirai László: Hűséggel mért időben

A barátságok hűséggel mért időben élnek.
Nem számítanak a hónapok, az évek -
Csak a lélek
rezdülései jelzik az érvényességet.

Pákolitz István: Nem múlik el a szerelem

  Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó,
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számontartó,
Mindenben betegséget szimatoló
Mindíg virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép
Tiltakozás
A halványuló pipacs hullása
Ellen,
A ráncokban megbúvó nagy törvény
Ellen,
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság...
A kimondhatatlan tehetetlenség
Ellen,
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd,
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem.

Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

Bényei József: Végrendelet

    A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Balázs László: Ha majd átölelsz...

    Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.

Ligeti Éva: Érzések

Most is hallom a suttogott szavakat,
amíg a szellő könnyedén simogat,
gyűrűbe fognak lopakodó árnyak,
szunnyadó álmok börtönébe zárnak.

Hívlak rozsdálló szívérzéseimmel,
csipetnyi vággyal, új reményeimmel,
hamvas szenvedély messzeségből lobban,
romos váramban várlak egyre jobban.

Bennem motoszkál nyugtalan mohóság,
kétes ábrándok nyomában valóság,
lélekkehelyben érzések örvénye
szívemet sújtja szerelem törvénye.

Bódai-Soós Judit: betűkben ébred

sírnak a betűk a tollam alatt
nem értve csendjét a szívnek
vagy tán hinni nem tudják
hogy jó így
hogy nekem minden jól van
csökönyös panaszuk lankadatlan
mit elfogadnék
nem érzik elégnek
tintanyomai a telhetetlenségnek
boldogságért zokogó szavak
árulóim
reményem mégis bennük ébred

Gere Irén: Ma - Holnap

Ma
seholsincs utakat keresünk,
s kergetünk soha nem teljesülő álmokat,
Holnap
agyongázolt nyomokban lépkedünk
és elfelejtünk, még álmodni is!

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Fövényi Sándor: Lepkék

Ezüst szálakból
Túlszőtt álmaink,
tartják bilincsben
bontatlan szárnyaink.
Vágyak selyem börtönét
kínnal kirágva,
meghalni születünk
ezernyi virágra.

Hatos Márta: Tánc

A zűrzavart és hangzavart
Egy keringő váltja fel,
Agyamba fúr, szívembe szúr,
A tangó átölel...

Nincs irgalom, riadalom,
Ritmus ül orgiát
És zsonganak, zsibonganak
Izzó melódiák...

***

Két forró kéz egymásba vész,
Hajlik, szökdel a láb,
Fordul, kering, libbenve int
és siklik már tovább.

Selyem suhog, ajak susog,
Forrón epedve kér,
És önfeledt tekintetek
Szikrája szívhez ér.

E bűvölet e szédület,
E mámorító láz,
Csak röpke múló illanás,
Csak ütemes varázs.

Arany-Tóth Katalin: Négysorosok

Ember, hát végy példát a fákról!
Gyökerükkel egy földbe kapaszkodnak,
és sújtson rájuk évszakoknak bármely vihara,
egyenes derékkal is állnak, hiába veri őket az élet ostora.

*

Bármit teszel, mondasz, vagy írsz,
önmagadnak tükröt állítsz.
Minden szavad Te magad vagy,
szíved, lelked Téged mutat.

*

Életünk pillanatai úgy suhannak el,
mint egy-egy árnyék a fényben;
szorosan hozzánk fonódva,
aztán semmivé válva, hirtelen.

Szabolcsi Zsóka: Képzelt ízekkel

Képzelt ízekkel jő az est,
árnyékok nőnek kopár falakra,
hűvös álommal éled az éj,
s nem burkolózhatom, csak szavakba...

Vállalt szárnyaim súlya húz,
tompán csapódok durva rögbe.
Félek, a szürke nappalok
elaltatnak majd mindörökké.

Galgóczy Erzsébet: Milyen vagyok

Olyan vagyok, mint az útszéli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ezer ember lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homok nem leszek.
De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor . . .
. . . kicsi homok szem: - majd én is csillogok.

Demján Irén Irisz: Nyitott szívvel

Ki világtalant tanít látni
Sötétből előhozza a Napot
Segít a némának kiabálni
Hittel szövi át a holnapot
Ki elhagyva és félredobva
Jóságból épít templomot
Annak a romlás-vadvirága
Lelkében nem vésett nyomot
Ki mosolyt csal jeges arcra
Szavakban alvó remény
AnnakMinden tettét zengje,
Parázsló szeretet-költemény.

Gamentzy Eduard : Egyik éjjel

Fekete bőrkabát az ég,
A hold sápadtan ténfereg,
Sarkantyús csizmáján csillagok
Borotvapengéi fénylenek.

Suttog a hallgatag idő,
Még egy pohárral tölt nekem,
Nyomában néma űr marad,
-Játszik velem…- de nélkülem!

Csoóri Sándor: Pillanatfölvétel

Szemed a földet nézi,
zárt az arcod.
A pillád alatt én lépegetek nesztelenül,
megyek világgá fényes délben,
de annyi nap süt odabent,
annyi áramütés rozstábla hajladozik,
estére ma is visszatérek.

Benczés Sándor Gábor: Gyöngysor

apró, színes gyöngy
a betű,
a kiejtett hang,
s e gyöngyök sora
az a sok szép szó,
mit anyák, apák tanítnak,
s aranyszálra fűzve lesz
okos szavakból
egy lágy mondat,
mit gondosan alkotok,
benne fontos gondolat,

s te érted, ha mondom, és hallgatod,
s válasznak, mint ajándék te is átadod
saját kincsed, díszes gyöngysorod.

Szabó Ila: Vágy...

Áldanám a kelő holdat -
megigéző mosolyodat.

Borzolnám a fűzfagallyat -
érzékien omló hajad.

Csókolnám a száz fűszálat -
szeretkező szempilládat.

Ringatnám a domboldalat -
elbűvölő szép válladat.

Vállalnám az egész tájat -
minden vonzó porcikádat.

S meghalnék a sziklabércen -
minden veled-ölelésben.

Fecske Csaba: Hegyeken túl

Tavirózsán ül a vén Hold,
ez a nap csak buborék volt.
Harmat reszket a virágon,
a habokból kel az álom.

Hova mennél, hova futnál,
ha feledni sose tudnál?
Hegyeken túl idegen táj,
ami bánt, az nekem is fáj.

Boda Magdolna: (idő)

Kopik a nyár.
A gesztenyefa
leveleken
hagyja rozsdafoltját
az idő
az idő
az idő
ráteszi ujjait
a levelek pulzusára:
gyorsgyors lassú
gyorsgyors lassú
nem áll meg
nem vár
ez egy örökös
a zöldből a
tűzbeforduló tánc

Balla Zsuzsanna: A másik csend

Hangodba kapaszkodom.
Csendezünk és hallgatunk.
Máshol és nem ott vagyunk.
Az ott valahol van.
Az ott nem két külön itt.
Az ott megérkezés:
talán sövényben megbújó kertkapu,
talán hintaszék a kandalló előtt,
talán borostyánnal befutott falak,
talán tisztás, ahol lélegzik a fű,
talán akácillat az éjszakában,
talán homokba rajzolt házban
ünneplő, önfeledt pillanat,
ahol a lélegzetünk egymásba fúl,
s beszélni nem szabad.