Komáromi János: A hátamon fekszünk

Szememre szelíd szellő
borít fátyolt.
A hátamon fekszem,
nézem egy felhő fodrait.

Köröttem puha neszek
a magasban kék ragyogás,
bőröm mohón issza
a fű hűs illatát.

Társaim csupán
csend, magány, nyugalom.
Elkísértek s most
együtt fekszünk a hátamon.

Sárhelyi Erika: Levelek

Levelek, zörgő csontú, sápadt levelek,
frontvonal mögül suttogó sorok...
"Jól vagyok, anya, meglátod, hazamegyek",
srapnel süvít, majd távíró kopog.

Levelek, könny áztatta, súlyos levelek,
század - raj - név, alatta: "Kisfiam"...
A távolban baljós, füst színű fellegek,
a csend a szívre bombaként zuhan.

Orbán Ottó: Kibomló nyár

Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál,
szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném,
szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekerődzöm
s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
az olvadó, meleg fény nedvei
s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak;
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre,
felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét, mint te meg én,
mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

Mirtse Zsuzsa: Csönd.

Voltak hangjaink? Nem is tudom.
Most csak csönd, csönd. Csönd.

De már a csönded,
az sem az én csöndem

De már a csöndem,
az sem az én csöndem.

Demján Irén Írisz: Legbelül

ahol lakik a sóhaj
ahol nincs mosoly
a könnyek befelé folynak
hol némaság honol
ott kihunyt a Nap
legbelül érzed azt
hogy verve vagy
azt hogy fáj az élet
süket csend a társ
legbelülről hallod a nincs
nyöszörgő zaját

Török József: Szeretnék csend lenni

Szeretnék csend lenni,
csak úgy, ülni a homályban,
malmozni az időt ujjal,
összekulcsolt két kéz között,
párt alkotni minden kulccsal,
szavak nélkül, ahogy illik,
azzal, kinek csendes szíve
hangos szóra sosem nyílik

B. Radó Lili: Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messzirol nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Keresztes Ágnes: Fák

Állnak magányosan vagy sűrű sorban:
mindegyikük törzsében más fasors van,
minden gyökérben más kapaszkodás
és minden kéreg alatt más faélet,
ujjlenyomatként más évgyűrűjel.
Hatalmas tönkök, néma uszadékfák
méltóságában több századnyi csend –
pilleidő mellette a mienk.

Móricz Eszter: Oszd meg velem

Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd, ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.
És nézd, ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat.

Kun Magdolna: A szív kertje

Szíved sziklakertjében nyár marad az élet.

Ott mindenhol rózsa nyílik, nyoma sincs a télnek.
Ha sírni kell, oda vágyom - ott kereslek téged

- megnyugtat és szenvedélyt ad érző ölelésed.
Árnyas lombú fák odvában sok száz mókusfészek.
Lombjuk alatt a fapadok titkokról mesélnek.
A belekarcolt jelbeszéd is minden szót megértet,
nem törik meg fényét száradt könnyemlékek.
Minden kimondott szó vágyat súg a szélnek,
mert bűvös Éden kertedben, ahová csak lépek,
- tengernyi virág vár-  egy lángoló, örök nyár,
melyből soha el nem múlik a hűség, s az ígéret.

Benczés Sándor Gábor: A céda virág

Tarka selyemruháját felölti a virág,
széttárja ledér szirmait a céda,
kéjesen elterül zöld selyemágyán.

Mindegy neki, hogy dolgos szürke méh,
karcsú darázslegény, dölyfös dongó,
vagy koszos légy hágja meg.

Kéjesen tűri szellő simítását,
csábosan ringatja színes szirom-szoknyáját,
s mit érdekli őt, hogy bámulja a világ

Orbán Balázs: A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.

Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.

Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.

Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.

Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.

Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.

Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

Márk Miklós: Gyógyító csend

Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?

Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.

Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár

Bognár Barnabás: Akkor...

...amikor szívhez szól a dal,
de nem érzem, és elmúlik hamar,
hirtelen a szép pillanat;

s mikor nappal száll az álom
fejemre, és nézem - de nem látom -
a múltat, a jövőt, magamat.

...amikor keresel engem
az üres szobában és a csendben,
megbújok gyorsan két kezem mögött;

s mikor lopva körbe nézel
és meg-megsimítasz puha kézzel,
akkor én lassan, mélán előjövök

Alexander Kovats: ébredés

szeretem a homlokod ívét
ma reggel vele ébredtem
elbújni vágytam mögötte
árnyékszínházat játszva
hogy ott lehessek csak
és talán észre se vegyél
de az első mozdulatomban
te már öleltél
gondolataiddal körbefontál
ábrándoztál együtt velem
virágokat rajzoltam
homlokodra és homlokomra
s közben fogtad a kezem
a nap lassan ébredt
nyitogatta álmos szemét
észrevette ahogy játszunk
és ölünkbe tette csend-kezét
bőröd bőrömhöz így ért...

 

 

 

Juhász Gyula: A többi néma csend

Szeptember volt. Az ég üvegharangja
Derűsen kéklett, mint a jó remény
S a nyárutói kert pompája tarka
S arany volt a kert skárlátköpenyén.

Szeptember volt, évadja szép múlásnak.
A férfi, aki költő, állt merőn,
Karját keresztbe fonta, mint a bánat
S végignézett a szőlős hegytetőn.

Elment egy asszony. Tegnap még szerette,
Múzsája volt és hite volt neki,
Ma tudja már: a nő nem szereti.

Elment egy asszony. És a férfi lelke
A távozó után könnyezve száll
S úgy érzi: nem lesz többé verse már.

Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

…Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt…

Beri Róbert: Örök fény

Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

Nemes Nagy Ágnes: Jég

Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab -
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.

Sárhelyi Erika: Üzenet holdfényben

Későre jár. Az asztalon
kiürült martinispohár,
száján elkenődött a rúzs.
Rekedten búg egy részeg blues,
s egy emlék zsebre tett kézzel
sétál a bútorok között.
Hanyagul rágyújt, miközben
egy magából kivetkőzött
női táska ziláltan ül
az aprókockás kanapén.
A háttámlán könnyű szatén
hever. Az imbolygó árnyék
a bárpultnál italt kever,
valami erőset, mint régen,
ahogy ő is szerette, ott
a fényképen. A füst kéken
úszik a levegőben, ma
a Hold is ezüstben jár, kék-
ezüstben, s a múltról csak egy
hanyagul elnyomott csikk üzen,
s egy pulton hagyott, elárvult
whiskyspohár. Aludni térnek
az árnyak is. Későre jár.  

Benczés Sándor Gábor: A tűz

a kandalló előtt ülök, halk zene szól, izzik a
parázs, a fény elvarázsol, nézem, mint vet el sok-
sok fénylő tűzmagot, mint szór az ég felé millió,
apró szikracsillagot, becsukom szemem, tűz! mint
csába lény játszol, a fa kéreg-fülébe vágyat
sugdosol, meleg ujjaid, mint polip, a fát
átkarolják, lángkezed simítja, csókot lehel rá
forró szád, és hirtelen belekapsz, őrjöngve marod
testét, az visít, de már nem menekül, jaj! erősen
fogod, felizzik a halálos vágy, mohón falod, míg
végül holtan omlik össze a nemrég még büszke,
konok fa, és a tűz új erőre kap, forogva keresi
új áldozatát, hogy vele is eljárja ősi halálos
táncát

Takács Gyula: Magányosan

1

Mint tengerből, ha jő a kék öböl,
Tihany felől úgy lép felénk a tó.
A tükre most opálos szürkeség,
de zöld ahol hasítja a hajó.
E nagy tálból merem ebédemet.
A nádas mellé vetem horgomat,
és az aranyszínű puliszka rajt,
ölünkbe csalja a szép pontyokat.
És délre nyárson vagy a tepsiben
sercegve sül a hófehér falat.
A jó vörös bor róluk álmodik,
kulacsbölcsőn szundítva fák alatt.

2

Igy űzik egymást csendes napjaim,
e kis homoksziget szűk partjain,
hol csendben én és egy család rigó
oly vígan élünk, mint pólyás papin.
Anyánk a nappal és apánk az éj,
mindegyik csak nekünk kedveskedik:
hol a hűs holdat vagy a tűz napot
a fűzfáink fölött ellengetik.

3

A hegy alatt kalászos már a rozs.
Kakuk számol a kis akácoson.
A percek úgy szöknek dalával szét,
hogy észre sem veszem, s az est oson.
És most látom tarló már rég a rozs.
A víg szüret lassacskán itt topog.
A hegy olyan, mint puttonyos legény,
kit földhözvertek már az új borok.
Tepsimben egyre kevesebb a hal.
Málé, kukac elől a mélyre megy.
A nádkunyhóm résén eső csepeg.
Falunkban zeng az őszi egyszeregy.

Szeitz János: Az irgalmas éjszaka

Amint az irgalmas éjszaka
Ezüsttel tűzdelt fekete
Fátylát gond-teli napomra
Teríti, s üde kék kelyhét
Az estike bontja a holdnak,
Tűnik elő az éj vásznára
Gyöngéd színekkel rajzoltan
Arcodnak kecses vonala,
És szemednek fénye nyugalmas
Álmot ígér.

Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
hogy színes álom csak, amit szeretnék?
Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
hogy többre vágyom, mint amit tehetnék...

Mondd, szabad-e engedni a vágyat
beférkőzni mélyen a szívembe,
ha eszem tudja, hogy nem is várhat
majd változást, akármit szeretne?

Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
érezve és tudva: mást szeretsz,
és álmodni gyönyörű meséket,
amiket te meg úgysem tehetsz?

Mondd, szabad-e így, verseket írva
kergetni ily csalfa ábrándokat,
s éjjel, arcom a párnámba fúrva
zokogva irigyelni másokat?

Őri István: Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll,
boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál
boldog, ki, ha nem lát is, hisz
boldog, ki vállán szálkák, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat,
boldog ki örül, ha szenvedőt látogat
s vígaszt visz neki
lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél
nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér
boldog a bátor, tiszta lélek
mert én benne lakom, kezét fogom,vele élek.

Harcos Katalin: Álmodj velem

Álom kell? Hát legyen! Álmodom
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg a pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd, hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz, s a két karom visszaölel,
és - lásd! - a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom - itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán, hogy veled legyek,
és kedvem derül, szívem kitárom.
Légy a kedvesem és boldogságom!

Tudod mit, Kedves? Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak, hogyha boldogít!

Bella István: És szólt a szó

 

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!