Karinthy Frigyes: MÉNÉ, TEKEL...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

e korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

(...)

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el -
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykor sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.

Árvai Emil :Kérdések kérdése

van egy nagy kérdés
mindnyájunk szívében

tán nem is kérdés
inkább kiáltás

válaszra várva
visszhangzik bennem

ki szeret engem?

Bognár Barnabás: Kopogás

Hangosan kopogtattak az éjjel,
s álmom, mint ólom húzott vissza
meleg paplanom alá;
és vártam, hogy majd elcsitul
a kopogás.
aztán újból felébredtem félig,
s megint hallottam valamit.
kíváncsiságom elhúzott az
ablakig, s kinéztem azon:
mintha mindenki ott lett volna,
legalább is sokan voltak,
de nem volt kedvem látni
egyáltalán. aludtam tovább.

Másnap furcsa csend volt odakint.
semmi zaj, semmi kopogás.
minden zörej kinézni késztetett,
de csak a szél babrált a párkányon.
éjfél volt. és még mindig semmi.
egész éjjel fent voltam és vártam

Babits Mihály:Második ének

"Mindenik embernek a lelkében dal van,

És a saját lelkét hallja minden dalban,

És akinek szép a lelkében az ének,

Az hallja a mások énekét is szépnek." 

Wass Albert: Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,
nyomot hagytál a harmatos gyepen.
A madarak is tán azért dalolnak,
s az Isten is azért mondá talán:
ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,
hogy csókolhassa azt a kis nyomot,
amely a bükkerdőig elvezet.
A bükkerdőbe már be sem tekint:
a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,
hogy merre jársz, parányi nyom legyen.
S legyen amit egy furcsa vándor
csókolgasson a harmatos gyepen.

Kamarás Klára: Röviden

Nem a haláltól,
csak a szenvedéstől félek...
ha félek...
...azt is csak, míg élek...

Szabolcsi Zsóka: Ködkép

Álmaink meghaltak.
Ölelésemlékek kísértenek.
Néhány ködös „lehet” és „talán”.
Mozaik-képeslapok.
Hervadt dallamokat szüretel az idő.
Szakadt gyöngysorként peregnek semmibe szavaim.
Nincs válasz.
Fáj dalom.

Kovács Erika: séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped..
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
-kölcsönös élmény-
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csendjében. 

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át mely körbezárt
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Tóth Vali: Mákgubó

Mint mákgubóba elbújt fénysugár
Úgy rejtőznek bennem a hajnalok
Puha, harmatos karjaik között
Megtalálsz, talán még ott vagyok...
A mákszemek közt táncolni kezd a fény
és dalol nekik csendes varázsokat
Apró titkok peregnek lassan ott
és hoznak nehéz, tejnedves álmokat
A mákgubóba zárt apró sugár dalol
Fehér könnyeket sírnak a hajnalok
Én közben karjaik között még rólad álmodom....

Szabolcsi Zsóka

Várok türelemmel
türelmetlenül,
remélek is mindig
reménytelenül,
élek, pedig tudom,
halandó vagyok,
izzó parazsak közt
mégis megfagyok.

(Szabolcsi Zsóka)

Szabolcsi Zsóka

Zord időben is
megérzi tavaszát a
cseresznyevirág...

Szabolcsi Zsóka

Szép Ernő: Hinta

Páros csillag fenn az égen
Fenn a holdnak közelében

Nékem olyan nagyon tetsző
Az a csillag az a kettő

Oda kötöm majd a hintám
Ha beszáradt itt a tintám

Elpihenve ringva rengve
Onnan nézek csendesen le

Onnan nézem ezt a Földet
Ezt a kéket ezt a zöldet

Csoda csendbe rengve lengve
Ázsiákon elmerengve

Afrikákon Ázsiákon
Minden Polinéziákon

Lejtve lejtve, csak felejtve
Fájdalmaim mind elejtve

Szép emlék lesz, félig álom
Hogy itt jártam a világon

Harcos Katalin: 50 év...

50 év elmúlt. Fél évszázad!
Átéltem borút és derűt,
lelkem hol apadt, hol megáradt,
kóstoltam édest, s kererűt.

Voltam én kisdobos egykor,
s titokban templomba jártam,
áldoztam alkonyatkor,
de megváltásra sosem vártam.

Hittem jóban, szépben, szerelemben,
könnyek közt szültem két gyermeket...
most szeretlek téged önfeledten,
s a magányom osztom meg veled.

Az évek súlya már néha nyom.
Feledném a száguldó időt!
Veled szép lehet még alkonyom,
bár estém sosem lesz már délelőtt.

Két férj, két szerelem, két gyerek....
bár sorsom kovácsa magam vagyok,
hogy jól tettem így? Kételkedek.
Tán jobb, ha múltamról hallgatok.

Szégyellnem persze nincs mit,
de büszkélkednem se sok!
Mérlegre téve létem éveit
itt ásítanak szürke hétköznapok.

Ha távozom, nyomot alig hagyok.
Lányaim, és pár kusza vers talán...
Mint tengerparton a homok,
elsimulnak a hullámok után.

Szabó Lőrinc: A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítőközegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet,
s titka, te, vagy nála édesebb.

Vaskó Ilona: Csendemben hordozlak

A csendemben hordozlak.
Néma csomagom vagy.
Mosolyba öltöztetlek és
Szelíd ölelésbe burkollak.

Magamba rejtelek, te sem
Tudhatod, hogy bennem laksz.
Mit laksz?! Minden nap születsz,
Élsz, perzselően égsz.

Némaságot fogadtam érted.
Csendben csodállak.
Nézlek, s te talán nem érted
Ezt a néma csendet.

Bella István: Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rádtekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.

Bella István - Maradj velem

Dobol az eső. Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz. Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani
csak hallani csak hallani
Dobol az eső. Hogy dobog
Benned zuhog. Bennem zuhog .

Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

Mióta biztosan tudod
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele -
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.

Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a "szeret - nem szeret" pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret - vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte ...
Talán szeretlek? - megszeretsz.
Szeretlek! - s talán nem szeretsz te.

Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szivébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva felredobtam,
s hogy foglyul ejts - azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.

Gottfried Keller: Karcsú liliomok vonulnak

Karcsú liliomok vonulnak, szárnyán a röpke szélnek:
utánozná, de hasztalan, járásuk a tiédet!
Ahol te jársz, nincs bánat ott, az ösvény elsimul.
Ezt gondoltam, a kert felől meghallva könnyű lépted.
Utánad néztem, s libegő járásod ütemén
ringatódzva dudoltam, így fakadt ez a kis ének.

(Rónay György fordítása)

Juhász Gyula: Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.

És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.

Sárhelyi Erika: A benned élő évszakok

Egyik kezed nyár - tűzforró inda,
ha ölel, hevétől kilombosodom.
Másik a tél - mintha a szél sírna
a fák közt fagyos, ködszürke hajnalon.

Egyik szemed ősz - pupillád tükre
éjszín, csillagtalan bánatvégtelen.
Másik tavasz - a jövő reménye,
mi átkacsint kettőnket az életen.

Szeitz János: Aki soha nem érzett még...

Aki soha nem érzett még az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét feledtető simogatást,
béna a szíve, szerelme tétova.

Bella István: Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.

Molnár Rózsa: Rabság

Világűri, mély, sötét csend:
tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
Isten megtartó angyalává lettél;
sűrű, mint az akarás,
sűrű, mint az akarás.

Világűri, mély, sötét csend:
hömpölyög, úszik, létezőben van;
karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
ki nem ereszt magából.
Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
és tartasz erősen,
és tartasz erősen.

Arany-Tóth Katalin: Szeretlek

Szeretlek verőfényes nyári napnak
forró, izzasztó hevében,

Szeretlek a hűs zivatar
szomjat oltó jegében.

Szeretlek a lenyugvó nap
bíborvörös színében,

Szeretlek az esti tücsökzene
kedves ciripelésében.

Szeretlek a nyíló rózsa
bódító, buja illatában,

Szeretlek a szeptemberi szőlő
édes zamatában.

Szeretlek a csillagokban,
a Holdban, a Tejútban,

Szeretlek az éj sötétjében,
a hajnali ébredő Napban.

Szeretlek November sűrű ködjében,
a téli hóesés hideg fehérében.

Szeretlek a hóvihar zord szelében,
a kandallóból pattanó tűz melegében,

Szeretlek álmos téli reggeleken,
s tavaszt váró szomorú estéken.

Szeretlek a hóvirág szirmában,
az olvadó hó lucskos sarában,

Szeretlek a pacsirta dalában,
az első rügyfakadásban.

Szeretlek az újjászülető világban,
a virágzó gyümölcsfák bódulatában,

Szeretlek a málna édes ízében,
a méhek döngicsélésében.

Szeretlek a tenger sós vizében,
az erdők árnyat adó hűvösében.

Szeretlek időtlen időkig várva,
míg szíved szívem megtalálja.

Szeretlek örökkön örökké,
míg a lélegzet tüdőmet bejárja

Kormányos Sándor: Ha elalszol...

Moccan egy érzés, a szem lecsukódva
nyílik a fény a mesék mosolyán,
párna alá gyűrt tegnapok árnya
szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.

Álmokat ringat a test belerezdül
szárnyakat rajzol az éj odabent,
s távoli tompa szívdobogáson
messzire készül szökni a csend.

Fetykó Judit: Álomban

Az öreg, nehéz faajtón, mitől úgy
rettegtem kiskoromban, léptem be veled,
átlépve ezzel minden gáton,
hogy a múltamba beengedjelek
Minden az ismert, a régi volt,
a ház a tornác, a bútorok, szobák,
nem találtam semmi titkot,
mit ne ismernék ideát.
Nagy-nagy csend és nyugalom
fogadott az öreg házban itt,
nem kellett elmondanom,
tudtad, nem kérdeztél semmit.
Kéz a kézben lassan körbejártunk,
a falakon sok poros régi kép,
a házam-ékessége lámpát is megtaláltuk,
magunkat, egymást. Ez elég.

Berze Tünde: Különös csendben ...

Beteg szívem még vánszorog,
húzza magát a poklok tüzében
és egyre fogy törékeny ereje.
Sötét ünnep köszön rút éj után,
fekete Húsvét lép át küszöbömön,
kiakasztja falamra vérző keresztjét,
s átkát szórja napjaim fövenyére,
bele hal maradék büszkeségem.

Bár csak lennék az ördögnél rosszabb,
s dacom dühével téphetném szét életem,
darabkáit bátran szélbe szórnám,
s lennék újra ismeretlen ember,
nem sírnának értem többé a csillagok.

Most még gyilkos idő jár nyomomban,
vércseppjeim hullnak tőrének hegyéről
s beissza szomjazva tegnapom földje.
Most még anyámat hívom sírásomban,
fohászt küldök Istenem meggyötört arca felé,
kulcsolt kezem bénán pihen imakönyvemen,
s a világ körülöttem újra meg újra összedől.

Most még vendégem a zaklató bánat
s mindig jóízűen megeszi vacsorámat,
de tudom, nem lesz mindig zárva az ajtóm,
galléron ragadva egyszer majd kiteszem
s kinyílik virágom újra a különös csendben.

Balog Gábor: Csend és kalap

A mágus letette köpenyét,
számtalan zsebét kiürítette,
kérésre sorra vette
múltjának színes csokrait, jelenét,
csak jövőbe nem látott szegény.

Állt a színpadon, feketén,
nadrágja bő zsebében
sem maradt csalás.
Arcáról eltűnt a mindentudás,
nem számított, új nappal
más áll majd ámulatba ejteni
parány világot.

Nem volt mit tenni,
menni kellett, taps nélkül.
Virágot sem remélt.

Fogta cilinderét,
lassan becsúsztatta kezét,
megfogott valami titkot,
és a kéz után csúszott
egész testtel, frakkosan.

A színpadon nem maradt más,
csak csend és kalap.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...