Kormányos Sándor: Furcsa fintor

A csend megint az arcodon

nyújtózik, mégis végigér

engem is, ha simogat

akár egy hűvös, lágy tenyér.

És nem szólsz semmit, hallgatunk

csak néma kérdés árnya ül

mosolyunkon: furcsa fintor...

Ott maradt a szánk körül.

Orbán Balázs: Menedék

Ami másnak csak az ostor:
Nekem a csend a monostor.

Kerestem a boldogságot -
Mindig magasabbra hágott.

Kerestem a Holdban, Napban
S vigaszként a tüzet kaptam.

Égetett és óriás zajjal
Borzongatott meg a Hajnal.

Ihletet adott, hogy ami
Szép, azt tudjam csak vallani.

És akkor éledt fel a mű -
A bonyolult: oly egyszerű!

Mert ami másnak az ostor:
Nekem a csend a monostor!

Hajdan Valéria: Csend a versben

Most más hangokra vágyva,
a csendet megtalálva,
Illatok nyomába lépek,
elevenednek emlékek.
Érkezem dúdoló széllel,
üzenettel falevéllel.
Ki írja, nem is fa alól,
pacsirta dalol valahol.
Távolban fodrozódik a víz,
úgy kellett már nekem ez az íz.
Árad friss, fűszagú szerelem,
illatát magamra ölelem.
Nem lesz magányos így ez a szív,
azzal, mit lelke magába szív.
Mit napsugár a hajába font,
azt szívbe írni akarja pont.

Tornay András: Amikor

Amikor adok – ajándék az
Amikor nem adok – megvédelek vele
Amikor hallak – örülök neked
Amikor nem hallak – talán te sem szeretnéd, hogy ott legyek

*

rettegő remegéseid rezgéseiből
csak egy pillanatra emeld fel tekinteted

én csendben, szeretetben
magamhoz szelídítelek
s elsimítom gondráncaid
ölelésemben hazatalálsz

Kovács Erika: És

és
Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában

Orbán Balázs: Adj egy percet…

Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!


Adj egy percet a csendnek
S ne másnak: az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté: a lelket!

Adj egy percet a csendnek
És hallgasd, hogyan serceg
Benned hangja, fájón
A tűnődő őrületnek…

Biegelbauer Pál: Érintés

Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán  a másik testtel. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.  ...

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

 .

Takács Gábor: Van úgy

Van, hogy már nem kell szólni,
Van, hogy elég csak ülni,
S így csendben, háttal
A kedvesnek dűlni.

Van, hogy a szél a nyelved,
Van, hogy a fény a hangod,
S ha hozzáérsz, kedvesed
Teste a lantod.

Van, hogy elég a csöndből,
Van, hogy elkezdesz futni,
S nem érdekel az sem, hogy
hova fogsz jutni. 

Ábel Andrea: Van úgy...

Van úgy, mikor hallgatni kell,
Mikor a csend marad az egyetlen,
Van úgy, mikor nem lehet,
Sem szólni, sem érezni életem.
Van úgy, mikor az fáj,
Amit amúgy is tud szívem,
Van úgy, mikor tehetetlen
Gyötrődöm s féltem.
Van úgy, mikor csak egy
Emlék, mi bennem örök,
Van úgy, mikor attól félek,
Valamit, valamikor eltörök.
Van úgy, hogy hibásan léptem,
Késő bánat- megtörtént,
Van úgy, hogy mást képzeltem,
De itt a való, fájdalomként.
Van úgy, mikor hallgatni kell,
Mikor a csend marad az egyetlen,
Van úgy, mikor már tudni kell,
Mit tehetek meg, s mit nem.

Kormányos Sándor: Nem rejthet

Ma lépteidről álmodom,
az ajtót nyitva hagytam,
szobámban hűvös csend vacog,
csak várlak mozdulatlan.

Az éj nyikorgó végtelen,
ám titkokat nem rejthet,
már régtől tudják jöttödet
a szélfújt őszi kertek.

Ferenczy Klára: Álmodj velem

 

    Álmodj velem

     Halvány szégyenpírral
     köszönt rám a hajnal,
     még él az álom pilláim ölén.
     Ágymeleg titkom
     féltve őrzöm, nem
     tudhat róla más,
     csak én.
   
     Ébredez mellettem
     a szekrény, a szék,
     a lenge függöny
     átszűri a gyenge fényt,
     már látni vélem tested
     szép sziluettjét,
     ahogy alszol,
     ahogy átölel a mély.
   
     Hozzád bújok,
     meleg puhaságod
     úgy hív, úgy simogat,
     halk szuszogásodba
     ringatom édes
     vágytól szép
     kínomat.
   
     Megrezzensz,
     s ölelő karjaim
     már fonódnak köréd,
     mondanám, ajkamon
     ott ül a néma kéj.
     Ne félj, csak én vagyok,
     ki a csend fülébe suttogok.
     Érzésekből szőtt,
     szavak nélküli világ.
     Csak álmodd az életet
     velem tovább.

Szoby Zsolt: Hallgatag csend

Csend van - olyan fájón hallgatag.
Mélyének sejtelmes homálya
gyötrő kételyek torz világa:
ily furcsa a sors valójában?
Kiszámíthatatlan és kegyetlen?
Mert mindig lesújtott könyörtelen,
mikor úgy éreztem, boldog leszek.

Mardosón felel a fájdalom,
fülemben lüktetve úgy dobol,
hogy a büszkeség ércfalán át
üzenete lelkemig hatol:
Sorsod már előre eldöntetett,
mit elkerülni nem tudsz sohasem,
dacolhatsz vele bárhogy is, ember.

Méltósággal kell elfogadnod
mi sorsodként már megíratott,
ám legyen az jó, vagy akár rossz,
élted során el nem hagyhatod.
Hordozd válladon e tűrt keresztet
örömmel, vagy könnyekkel terhesen,
hisz utadon végig cipelned kell...

...és küzdened hittel, reménnyel,
míg életed - önmagad hű tükre
tovasuhan majd,
hol éjbe zuhanó szilánkjain
a párducléptű csend lopakodik
némán, hangtalan.

S ha koromszín fátylával betakar,
bársony-sötétje őrzi
rabul ejtett álmaid
oly szótalan,
s mindvégig veled marad
ott, ahol nincs már semmi
csak a csend - mely örökké hallgatag.

Wass Albert: Csak csendesen

Testvér , csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halakn, nagyon csendesen.

Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg ,
ma lelkem olyan mint a tó :
legkisebb rezzenéstől megremeg.

Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.

Gyere velem....
csak szótlanúl . csak csendesen,
csak csendesen....

Bognár Barnabás: Kopogás

Hangosan kopogtattak az éjjel,
s álmom, mint ólom húzott vissza
meleg paplanom alá;
és vártam, hogy majd elcsitul
a kopogás.
aztán újból felébredtem félig,
s megint hallottam valamit.
kíváncsiságom elhúzott az
ablakig, s kinéztem azon:
mintha mindenki ott lett volna,
legalább is sokan voltak,
de nem volt kedvem látni
egyáltalán. aludtam tovább.

Másnap furcsa csend volt odakint.
semmi zaj, semmi kopogás.
minden zörej kinézni késztetett,
de csak a szél babrált a párkányon.
éjfél volt. és még mindig semmi.
egész éjjel fent voltam és vártam

Felirat hozzáadása

Móricz Eszter: Oszd meg velem

Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd, ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.
És nézd, ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat.

Danyi Zoltán : Eltűnik ha megfogalmazod

Ahogy a szellő lebegteti az ágakat a leveleket
ahogy simogatja a fűszálakat a virágok nevét
ahogy hullámzik a rét a csend

úgy jelensz meg

úgy vagy jelen.

Sárhelyi Erika: Csendpercek

mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét

Szeitz János: Ami köröttem szép...

Ami köröttem szép, Téged idéz.
Mert szép a rezzenéstelen fény
A szélcsendben nyugvó levél
Erezetén, és szépek az egymásba
Simuló színek s az egymással fényre
Vetélkedők. Mert szép a harmónia
Mikor nyugalmat kíván az ész,
És a diszharmónia, mikor dühét
Kell kínnal világgá kiáltania.

Mert szép a csend, amit nem tördel szét
Felesleges szó és oktalan zörej.
Mert szép a nők kacéran incselkedő
Mosolya, s szépek őszinte könnyeik
Mellyel vigaszt remélnek, engesztelőt.

Ami köröttem szép, Téged idéz.
Amibe meglelem létem, és valóm
Lelkem szolid akarását követve
Önmagára talál, megbékélve óv
Szerény helyén, a mindenség részeként.
Így épül Veled a létharmónia,
Mit a zaklatott nappalok tördelnek
Értelmetlenül kusza halomba.
Így újulnak veled a remények
Rendet ígérő szép szekvenciáiba.

Szabolcsi Erzsébet

Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.
.
.

Koós Anna: Csend van

Csend van,
a szívem zakatol csendesen,
hatalmas könnycsepp gördül le lelkemen.
Csend van,
bánatos szemem a messzeségbe merül,
hiányzol
a mosoly arcomról mélyen elszenderül...