Csend van - olyan fájón hallgatag.
Mélyének sejtelmes homálya
gyötrő kételyek torz világa:
ily furcsa a sors valójában?
Kiszámíthatatlan és kegyetlen?
Mert mindig lesújtott könyörtelen,
mikor úgy éreztem, boldog leszek.
Mardosón felel a fájdalom,
fülemben lüktetve úgy dobol,
hogy a büszkeség ércfalán át
üzenete lelkemig hatol:
Sorsod már előre eldöntetett,
mit elkerülni nem tudsz sohasem,
dacolhatsz vele bárhogy is, ember.
Méltósággal kell elfogadnod
mi sorsodként már megíratott,
ám legyen az jó, vagy akár rossz,
élted során el nem hagyhatod.
Hordozd válladon e tűrt keresztet
örömmel, vagy könnyekkel terhesen,
hisz utadon végig cipelned kell...
...és küzdened hittel, reménnyel,
míg életed - önmagad hű tükre
tovasuhan majd,
hol éjbe zuhanó szilánkjain
a párducléptű csend lopakodik
némán, hangtalan.
S ha koromszín fátylával betakar,
bársony-sötétje őrzi
rabul ejtett álmaid
oly szótalan,
s mindvégig veled marad
ott, ahol nincs már semmi
csak a csend - mely örökké hallgatag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése