Tornay András: Bánj óvatosan a szavakkal!

Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni
S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.

Bánj óvatosan a szemekkel!
Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni.
S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.

Bánj óvatosan az ösvényekkel!
Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni.
S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek
az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.

P. Pálffy Julianna: A csókod. . .

A csókod mézízű varázs - s én -
a méz, édes mámorát szeretem,
minden csókodban azt keresem,
ha ajkad az ajkamra simul,
ott érzem az ízét, hol finoman, hol
vadul.

Oly puha, oly bizsergető,
forrón szenvedélyes, mindent kérő,
néha, mint az alászálló hópihék,
a vállam éppen csak, éppen hogy
megérintették.

Barangoltak a testemen, dombokon
és íveken, lobogó tüzeket gyújtva bennem,
hogy kívánjam, hogy kérjem, engem is
vigyél magaddal, hiszen csókraboddá
lettem.

Elkárhoztam érte, bűnömül ne vegye
senki, ki nem érezte a csókod ízét,
nem tudhatja milyen az - Téged -
igaz szerelemmel a szívében, őszintén
szeretni.

Az én szívemben ott él a szerelem,
szirmait bontó, gyönyörű rózsa,
elvarázsoltál, megbabonáztál, hogy
örökkön-örökké éhes legyek, arra a
mézédes csókra.

Őszi Anita: ...Szavak...

     Ha minden szó egy könnycsepp volna,
     két szemem most de sokat mondna'.
     Ha szavak lennének a lélegzetvételek,
     oly sűrűn vennék levegőt, és csak neked.
     Ha a szoba csendje mind szó lenne,
     csak az én hangomat hallanád meg benne.
     Ha minden porszem halk szó volna,
     sétálni vinnélek az út-menti porba.
     Ha nem volna más a szó, mint hulló falevél,
     nem kívánnék mást, csak hogy ősszel élj!
     S ha minden szó csak egyetlen ember.
     Tiéd lennék én egész lényemmel.

Berde Mária: Nem értesz

Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.

Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam,
Melynek szellője se érte a lelked.
Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek,
Nekem nem kellett játszópajtás, játék.
Hívott a csend, és csábított az árnyék;
Még dajkamesék álmait aludtad,
Mikor lelkem már vágyva vágott utat
Szomorúságok rengetegjén által,
Beszélgettem bánatos árnyú fákkal,
S mélyére láttam egy nagy óceánnak,
Mit úgy hívnak, hogy: bánat.

És hogyha néha álomtalan esten
Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem,
Megostromoltam más világok nyitját,
Fellegnek álmát, csillagoknak titkát.
A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség,
Ó, álmodásos, álomtalan esték!
Utak, amiknek ölét sose jártad:
Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad.
És néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.

Kamarás Klára: Ez több

 
Ez több mint szerelem:
Ez gondolat…
Hajnali séta juharfák alatt…
Galambszárny rebben
Párák… permetek…
Hullnak a sápadt őszi levelek.

Aztán a munka… és már odabenn.
A szkenneren fehér cicád pihen…
Megsimogatnám… mégse… nem lehet:
Megérezné a simító kezet:
Felébred, s akkor én is ébredek…

Már reggel van, kinyithatom szemem.
Elmúlt az álom és a gondolat…
A gondolat, mely több mint szerelem…

Reichard Piroska: Őszi dal

Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?...

Fövényi Sándor Tudsz-e sírni?

Mondd,
tudsz-e úgy sírni, hogy senki ne lássa,
és szemednek mindig mosolyogni kell.
Egy pillanatra sem fakulhat csillogása,
különben pillangó-létünk félve tűnne el.

(részlet)

Széchenyi Zsigmond

A Csend az örökkévalóság alkotórésze.
A világ elmúlik, de a Csend megmarad,
azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő
és el nem érhető bölcsesség rejlik a Csendben.

Várnai Zseni:Szelet markoltam, elrepült...

Sokszor úgy elgondolkodom:
mi marad, hogyha meghalok?
Se föld, se ház, se pénz, se rang,
csupán pár verset hagyhatok.

Szép szavakat s haszontalan
dal-lim-lomot gyűjtöttem én,
s nem méri semmi árfolyam,
hogy mennyit ér egy költemény.

Bolond az mind, ki énekel,
nem is becsülik többre ám,
mintha vak koldus nyekereg
gazdag paloták udvarán,

lám az okos kalmárkodó
aranyat gyűjt, mit bánja ő,
hogy a pénzéhez vér tapad
és könny a gyöngy, a drágakő.

Bölcs az, ki zsíros földeket
harácsol össze, hogyha majd
fölfordul, a sok korcs utód
uraskodhat kedvére rajt,

az én fiam s lányom szegény,
nem örököl csak álmokat,
színeket, fényt és dallamot,
de semmiféle számokat.

Mint a tücsök, ki nyáron át
más sem csinál, csak hegedül,
míg a ravasz kis hangyanép
dús téli étke egybegyűl,

úgy éltem én is oktalan,
szél vitte szét az énekem,
s mint a mezők vad illata,
úgy lengett el az életem.

Ki tehet róla? Ez vagyok.
Szelet markoltam, elrepült,
akár a balga réti dal,
amit a tücsök hegedült.

Szabó Lőrinc: A törvénytelen Szép

Ahogy repűl az élet, évre év,
egyre kevésbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényitett.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Tóth János: Már vége a nyárnak

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

Végh Sándor: A csend benned van!

Lepelként borul rád a vérző hajnal,
cseppenként hullnak eléd fájdalmaid,
megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények adják ajándékba
életed értelmét.
Rosszkedved egén gyilkos villámok,
miért szaggatják a szépség üdvösségét?

Köntösével omlik a tájra az éj,
csend hallatja álmot adó énekét.
Szépsége álom, párnádra dőlve
ne hagyd, hogy az idő vegye vissza
örömeidet,
s életedet add az elmúlt percekért!

Hiszem, hogy lelked temploma,
a boldogság imáját visszhangozza!
Hiszem, hogy szereteted minden atomja,
szivárványként öleli át a közöny sötét egét!
- közben fiatalságunk zuhan arcomra-
Hiszem, hogy meghallod a csend halk szavú,
furcsa énekét, az őszinte, igaz érzelmekért! 

Káli László: Rajtad kívül...

Rajtad kívül nincs más menedékem,
meddig szem ellát e sivár vidéken.
Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
s nappalom Tőled ragyog fényesen.
Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
Hozzám bújnál, mintha soha többé
nem akarnál elengedni. Mintha már
nélkülem akár nem is bírnád tovább.
Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
S hogy éjjel, színezüst fényével
betakart-e Téged? S hogy ha látott,
vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?
S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.
Rajtad kívül nincs más menedékem.
Hozzád s Te utánad vágyom.
Rólad szól a legszebb álmom.

Szenes Erzsi: Eltévedtem...

Eltévedtem az élet dolgai között
és most már csak az álom lepleibe burkolódzom
mint egy óriás virág szirmaiba
Akár az ópium
altató, édes méreg ez.
Az ébrenlét percei egyre fogynak
és ébren is az álom arany rózsái vannak a szememen.
A világ
mindig kevésbbé szűrődik be hozzám
mint a fény
est közeledtén
a leredőnyözött ablak résein.
Észrevétlen, éj lesz nemsokára
s nem lesz belőle ébredés.

Soóky Melinda: Várlak

Szemedben születő csillagok,
mosolyod holdját őrzöm még,
Nemrég még ölelt két karod,
hangod dallama fájó emlék.
Selymét a szívembe fontam,
faggatom az őszi éjszakát,
kereslek ébredő hajnalokban,
sírom a szerelem himnuszát.
A nappal magánya hajol rám,
és gyöngyház virágú remény,
mintha a kacajod hallanám,
vágyakat suttog kint a szél.

Victor Hugo: Olyan a szerelem

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
Amelytől fénylik a szirom,
Amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
Szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
Ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
Mi távolabbról: mint a gyémánt,
Az közelebbről: mint a könny.

Szakáli Anna: Érett szerelem

Nap vagyok én, nem pedig sötét éj,

középen lobogó fáklyakéve.

Nem tudom, majd mit hoz sorsom éve,

testem rabul ejtette égi kéj.

Számtalan napom és éjjelem már,

szívemen dús virágmező virít,

vigaszra, dalra semmi szükség itt,

lüktet az élet, válogatok ma már.

Lobog szemem sugara, mint a Nap!

Irigyeim hallod, mit mondanak?

Felragyog az a csodafáklya,

szememben örömök öröme bújt meg.

Lelkem fénye újra győztesen remeg,

lassan fellobog, mint fáklya lángja.

Jékely Zoltán: Búcsú

Elmentél hát, te csalfa napsugár,
Nyári melege őszi életemnek;
Nyomodban eljött az eső, a sár -
Szívemet mily tűzön melengetem meg?

A kerevet tarka párnáiban
Az illatod itt volt még kora reggel;
De elillant a dél óráiban -
Mit kezdjek a gyönyörű kerevettel?

Könyvek közé ásom megint magam,
S reménykedem: tán visszahoz a május!
S szeretlek sajgón és vigasztalan,
Mint papkisasszonyt a komor legátus.

Kovács Anikó - A mi szeptemberünk

Már utolsót villan a nyár
a Duna szabdalt-fényű tükre fölött,
az idő mellém ül vétkeit meggyónni,
vagy tán ott áll régi padunk mögött... -
halk türelem terelgeti bennem az estét,
- még a zaj is csenddé békül, -
és fehérré forr a szökőkút habja,
ha visszagondolok arra a napra
mikor itt ültünk: az emlék újraszépül.
Eltelt egy újabb év,
zöldbe szőtt harmat lepi ismét a tájat,
opálos ég fekszik a gyepre,
és már alig fáj ez a versbe írható bánat.
Ha nem fáj, csak azért nem,
mert a szél nem fújt el
a csillagok hamujával,
- bár mind csonkig égtek, -
de életben tartalak
dacos kitartással, ameddig élek.

Emlékszel, mikor válni kellett...?
A pillanat hirtelen állóképpé torzult,
- úgy éreztem, semmim nem marad -,
és az estbe billent szürkületben
megállt a felhő az egekben
ahogy szívverésem lassult, -
majd betegen elakadt;
...mint köd, ha elgurítja a lenge szél:
lázas konoksággal rongyos,
megvakult csillagok felett szállnék, -
ha Te nem lennél...

Lassan megsimít az őszi ég hűvöse
a holdtalan homályban,
szivárogva enged az alkony az éjszakának
és árnyak hada gyűlik már köröttem,
- tipródik bennem a nemrég - ,
s míg lent a rakparton
a lépcsőt sárossá öleli az uszadékos ár:
szelíd bánatom elfojtott haragja zsong,
és magányom zord méltósága fáj...
... így talál rám
a csillagoltó reggel,
és a fejem alá igazított halál.

Kormányos Sándor: Messze űzlek..

Sóhaj vagyok a fák fölött
elmúlás vágya, lüktetése
halk búcsúszó, a nyár talán
egyik utolsó szívverése.

Nyár voltam, és most ősz leszek
bíbor alkonyok fénye bennem,
s hulló álmok bánatával
a változásról kell üzennem.

Az idő vagyok, messze űzlek
és nem leszek elég már neked,
hiába futsz, az örök titkot
te soha meg nem fejtheted.

Nagy István Attila: Szép volt, igen

Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép

Benczés Sándor Gábor: csend

csend van
hallgat a táj
hallgat, és fáj
csend van
hallgat az ég
hallgat már rég
csend van
hallgat az illat
hallgat, elillant
csend van
hallgat minden
hallgat, nincsen
csend van
hallgat az élet
hallgat, s én félek
csend van...

Tóth János: A zene varázsa

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.

Kerekes László: Ringató

Kis levél vagy szívem kinyújtott tenyerén
S én felhő-álmod megtalált dallama
Nézzük a reményt Te meg én
És ránkhajol hársfáknak illata

Símulva fekszel ujjaim hegyén
S én lágyan feloldalak
Mágikus erdők aranyló mélyén
Jöttél, mert oly nagyon hívtalak

Kezem ringató bástyái szélén
Nem ordít Rád vihar-süket éj
Sebző tévutak illanó végén
Egymásba olvadunk, mint az újjászületés.

P. Pálffy Julianna: A csókod...

A csókod mézízű varázs - s én -
a méz, édes mámorát szeretem,
minden csókodban azt keresem,
ha ajkad az ajkamra simul,
ott érzem az ízét, hol finoman, hol
vadul.

Oly puha, oly bizsergető,
forrón szenvedélyes, mindent kérő,
néha, mint az alászálló hópihék,
a vállam éppen csak, éppen hogy
megérintették.

Barangoltak a testemen, dombokon
és íveken, lobogó tüzeket gyújtva bennem,
hogy kívánjam, hogy kérjem, engem is
vigyél magaddal, hiszen csókraboddá
lettem.

Elkárhoztam érte, bűnömül ne vegye
senki, ki nem érezte a csókod ízét,
nem tudhatja milyen az - Téged -
igaz szerelemmel a szívében, őszintén
szeretni.

Az én szívemben ott él a szerelem,
szirmait bontó, gyönyörű rózsa,
elvarázsoltál, megbabonáztál, hogy
örökkön-örökké éhes legyek, arra a
mézédes csókra.

Vázsonyi Judit: Nélküled is Veled

Jaj! Rámszakadt az ég! Szívemre dőlt hegyek
összenyomnak, alig kapok lélegzetet!
Távolról hallom - azt súgod - " sóhajts nagyot "
de nélküled tovább most - jaj! - hogy legyek?!

Az égre ma is feljöttek a csillagok,
a hold a hideg éj ködén átpislogott,
télbedermedt fák gyűrűiben is az élet lüktet,
bárha látszólag tán elszunnyadott.

Házak ablakán fény dereng és kiköszön,
gyermekek ringnak édes anyaölön,
de engem a fagyott föld hidege markol:
Jaj! Rámtalál-e még nélküled az öröm?!

...ha holnap újra virrad, ha még itt leszek,
tenyeremben őrzöm meg érintésedet,
hangodat fülemben, s minden tekintetben
szemed sugarát...ameddig itt leszek,

amíg csak itt leszek, nélküled is Veled

Brinkusz Gábor: Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról hazatér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Éjszaki fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holdfény, felolvadok Benned. 

Kovács Daniela: Szívemet kitépve, tenyeredbe adnám

Ha be tudnám lopni magam álmaidba

Nem hagynám soha, hogy felébredj

Izzó szenvedélyünk forró parazsa

Éltetné bennünk az örök szenvedélyt.

Ha be tudnék lopózni titkos vágyaidba

Lelked körül fonnám szívem lüktetését

Szívemet kitépve, tenyeredbe adnám

Érezd, hogy érted van, minden rezdülése.

Csurai Zsófia: ajtók és nappalok

tudni kéne könnyebben élni
titkokat hagyva a lábtörlő alatt
gondok nélkül boldogan
néha meg mozdulatlan
mint a fontos találkozások másnapján
mikor a nyikorgó padlón fekve
magunkat kinevetve
nem gondolunk a folytonos rohanásra
meg a félelemre hogy
maradék időnk a kapuban kettéválik

azt hiszem végre ideje lenne
kiapadni a napokból és
újra felépíteni lényegünk
abból az egyszerűnek látszó tisztaságból
ahol egy szóban vagy egy mozdulatban
megláthatjuk a bizonyosságot hogy
valaki bőre alatt még reszket
és dübörög az igazi őszinte élni akarás

(még nem vagyunk készen
sem itt - sem ott
megbújva várjuk a valami mögött
egy csendes és rendes szobában
hogy megöregedjünk)