Nadányi Zoltán: Tanács

Ne gondolkozz a szíveddel,
Mert úgy ezer tüske vár;
És ne szeress az eszeddel,
Mert az élet úgy sivár.

Érsek Zsuzsanna: Amikor elmentél

 Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

Akkor egy pillanattá vált az idő,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövőt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdőt,
hogy a szív ritmusa
tűrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklő napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam. . .

Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz. . .

Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegő idő,
amikor mosolyogva mentél
a fénylő tavaszon át
egy másik végtelenbe.

Szeitz János : A csönd emlékei

Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
lim-lom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs-öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.

Hollósy Tóth Klára: A csend érintése

Ezüstös esti csendben
mélázik a lélek,
mikor a napi harc, a gond,
nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra,
társ: a hold gyenge fénye,
halk ölében ringat az est,
a Csend végtelensége.

Ady Endre: Félhomályban

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Fuchs Éva: Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat.

Gámentzy Eduárd: Nyiss ajtót!

Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
-Suttogok neked,... s ha hallanád
Nyiss ajtót!... -Én kopogtatok.

Hidas Antal: Míg szeretlek, élek

 Amíg engem szeretsz,
    meg nem halok, élek.
    Sarkcsillagként vezetsz,
    haláltól nem félek.

    Távolság és idő
    széjjel nem tördelhet.
    Szerelmed egyre nő,
    oldja e förtelmet.

    Vonszolhat a vihar,
    förgeteg forgathat:
    Vakmerő óhajjal
    állom e borzalmat.

    Szeretlek oly nagyon,
    mint ahogy soha még.
    Nő a fű. Hallgatom
    zizegő énekét:

    tavasz lesz, tavasz van
    Felvonul az élet,
    tüzel a tavaszban

    Míg szeretle,k élek.

Tompa Mihály: Emlékezet

Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Bús lelkemet s halavány arcomat
Nyájas sugárod nem deríti fel!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!

Szent-Gály Kata: Kérdések

Mért pattan a rügy ki az ágon,
    s mért bomlik levelekre a belső
    tompa tömeg, ott benn, a magokban?

    Mért így megy a hangya,
    mért száll a madár úgy,
    s mi vezérli a nagyszerű indát,
    hogy zöld borítást sorjázva magából
    megmássza a fal meredékét?

    Mi adja a víznek a sodrást,
    estének a csendet,
    s honnan a szívnek vágya: szeretni?

László Noémi: Szelek hátán

Földre borulni, hajló ág alatt,
vízfakadást kutatni,

jó volt a végig érlelt mozdulat,
a napteherrel zuhanó gyümölcs,

a magvak zizzenése,
sötétség érkezése,

fehér halak a tenger fenekén,
a tükör-égen korom-madarak,

utak, jelek, körök,
úszó csillagködök,
röglobbanás a levegő taván;

a legutolsó hegy túloldalán
jó volt repülni, szélre ülni fel,
égen és földön nem tévedni el.

Juhász Gyula: Dal

Ha violáink hervadoznak,
Ha tavaszaink fagyot hoznak,
Ha nyaraink perzselve égnek,
Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
Ha dalainknak szárnya bágyad,
Ha látjuk már a síri ágyat,
Vigaszt későn ki adhat nékünk?
- Rózsák, amiket el nem értünk.

László Noémi: Jel

amíg a túlsó oldalon bolyongsz
csuklómban csuklód moccanását érzem
az órák hulló hangjaitól távol
egy érintésen

elszáll a nap s a bennelévők súlya
leülepedni gyűl a levegőben
kibontja kelyhét mozdulatod bennem
szökik előlem

minden vonásom mialatt a szív
kis bűntudattal közelít a csonthoz
valami jelnek léteznie kell
talán feloldoz

M. Feesche: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kõ is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Õt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kõ áldást hozott.

(Prohászka Ottokár fordítása)

Csukás István: Dér

Könnyű sóhajként száll a dér.
Nézem az ablakon át: minden fehér.
Fagy köszörüli a fák ágait,
vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.
Gőzölögve lovak jönnek, habzó
párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.
Jó így nézni a fűtött szobából,
hogy fürtökben hull a hó a fákról,
az ál-lombtól tömődött bokrokat,
s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,
s érezni, hogy veled vagyok, veled,
hiába önt a tél új üveglapokat:
sikamlós reggeleket.

Dálnoky Erzsébet: Kagylóhéjban

Kagylóba zárva éltem
igazgyöngy életem.

Te:
felnyitottál
kitakartál
rám leheltél
s parton hagytál.

Én:
becsukódtam
bezárultam
magányomba
visszahulltam.

Kagylóhéjba
sötétségbe
vágyaimnak
börtönébe.

Ana Blandiana: Meztelen virágok

Milyenek vajon a virágok,
amikor senki sem néz rájuk,
s titokban levethetik bátran
minden ruhájuk?

Mint mutat vajon a kamilla,
aranyos övét ha megoldja,
s mit sem törődve azzal, hogy látják,
lerúgja fehér szoknya-virágát?

Hát a nőszirom milyen látvány,
mikor harisnya sincs a lábán,
s amiben éjjel-nappal tanyázik,
kék ingétől is megválik?

A bársonyvirág milyen lehet,
ha ruha nélkül didereg,
s csipkés szoknyája sincsen rajta,
pedig ugyancsak fázós fajta?

No és milyen a cinnia
karcsú derekát látni, ha
vörös katrincáját ledobja
egyenesen a porba?

Milyen a rózsa mindenek fölött,
ki a bál után levetkőzött,
s szirmokból varrt ünneplő ruháját
a virág-hercegek is megcsodálták?

De jó lenne, ha csak egy percre,
amit még senki se látott,
titokban meglesni, milyenek
a meztelen virágok!

(Cseke Gábor fordítása)

Buda Ferenc: Farkasok

    „Homo homini lupus“

    Mióta világ a világ,
    főbe a fejsze belevág,
    ember embernek farkasa,
    öröktől ádáz ordasa.

    Ordasok bár a farkasok,
    hozzánk képest irgalmasok,
    egymáshoz jók, hűségesek,
    okosak, illedelmesek,
    nem ölnek, csak ha éhesek.

    Persze megesik, szentigaz:
    köztük is gonoszra akadsz,
    hisz néha – gondolj csak bele! –
    farkas farkasnak embere.

Demján Irén Írisz: Szirmok

Lehulló szirmok, íriszek
Egekbe látó szép szemek
Nyiss ablakot
Talán a Nap most rád ragyog
Színes pillanat, illatgomoly
Csokorba kötött mosoly

Horváth Piroska Nyugalom szigetén

Összehajtogattam világom sarkait,
megfakult rojtjait szépen elsimítom.
Új ablakot tárok megszépült jelenre,
a kérges tüdőmbe reményeim szívom.

Zizzenő fűszálak csendesen szuszognak,
harmatcsepp megrezdül nyújtózkodó ágon,
hajnali napsugár kacsint a szemembe,
átöleli testem, puha, mint egy bársony.

Vattacukorfelhőn ücsörög egy angyal,
derül boldog égbolt, elterül fent kéken.
Pillangók táncolnak, magukkal ragadnak.

Selyembe bugyolál, kényeztet az éden.

Áttáncolt nappalom nyugovóra intett,
álmaim ölébe simogat egy emlék.
Ezüstös holdfényen lábam pihentetem,
megnyugvás kényeztet - boldogsága lennék.

Nyugalom szigetén heverészik testem.
Ó, el ne hagyj soha, álmoknak világa,
dédelgessed lelkem, babusgass kedvesen!
Leheld rám csókjaid, ne éljek hiába!

Nyitva hagyom szívem mozaik-ablakát,
virágzó kertembe boldogságom hívom,
kiterítem ide világom selymeit,
ezüstös rojtjait lelkemre simítom.

Válóczy Szilvia: Meghitt pillanat

Felém fordulván
Barna szemedben szikrázott a fény,
Mely szívemet is lobbantotta.
Tükör, melyben megláttam saját magam,
Villódzott tekinteted rabságában
A szerelem, mely apró kristályokba fonta
Halk könnyeim cseppjeit.
Erős ujjaid arcomat fordították a magány elől,
Reménnyel szórtad balga hitem,
S mint tiszta levegőt,
Úgy csókoltad leheletem.

Balla Zsófia:Ami több

 Amit egyszerre gondolunk
s ugyanúgy
egymás minden korában

Ami több mint a simogatás foltja
nem fogyatkozik
el nem veheti semmi

Bereti Gábor: Didergés vagyunk

A rend üres szívében
szemem riadva széttekint;
reményünk mások kezében, súgom,
s hangom fénnyel, s árnnyal int.
Csupán didergés vagyunk,
vézna, fuldokló, tört szavak,
vérző csillagunk földben ragyog és
elveszünk, ha így marad.

Felirat hozzáadása

Leleszi Balázs Károly: Csillagok ösvényén

Megérkeztem. A dolgok
csodálatosan egymásba szövődnek.
Fáradt vagyok.
Átölellek, nagyon szeretlek.
Tűzként izzanak karjaid.
Megtanultuk kezünkkel feléleszteni
az őstüzet. Az egyre
nyíltabb mozdulatainktól benyomódik
a kozmosz szövetfelülete.
Térdig gázolunk az áttetsző,
lüktető csillagporban. Tested óv meg
attól, nehogy visszafelé lássam
zuhanni a földet.
Mindegy milyen napszak van,
a tér - itt is, ott is nem lakatlan.

Kormányos Sándor: Elfeledve

Bolyongok szél-tépte fák alatt
megnyugvást,és vigaszt keresve,
a hiányodtól reszketek,míg
befed lassan a szürke este.

Hervadt homályban eső szitál
az őszi alkony már rég halott,
s dermedt szívemre bús ködök
lehelnek zúzmarás ablakot.

Elmúlt a nyár,s az őszi vágy
belehullott a téli csendbe,
csak én maradtam a fák alatt
reszketve, fázva, elfeledve

Hollóssy Tóth Klára: Amíg képes

A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak...

Lénárd József: Mondd, hogy vagy

Ne mondd, hogy messze vagy,
ne mondd, hogy mikor, és meddig.
Mondd azt, hogy vagy nekem,
Mondd, hogy tavasz van évekig.

Ne kételkedj soha,
Nézd ezt a pár hóvirágot.
Áttörte magát a kemény földön,
Kibújt, hogy köszöntsön téged is.

Hirdeti a tavaszt, a szerelmet,
a fény napsugarát.
Kis kalapja alatt,
a vágy sóhajtását.

Kihajt akkor is, ha hideg van,
ha szikrázik a hóban a fehér.
Ha kevés a rög a kövek között,
de látni akar, mint szerelmes legény.

Vele üzenek sokszínű fényt,
mert minden csodás szivárványban
benne van, s keverve fehér
lesz. A titkukat elküldöm én.

Arany-Tóth Katalin: Vagyok

Vagyok
szórt fénysugár,
mely
gyengéden átöleli
porszemnyi
életed;
a fájó, szürke
sodródásban
köréd ragyogva,
harmattá varázsolom
ki nem ejtett
könnyedet

Vagyok
csendes odúja
vándorló, vihar tépte
lelkednek,
s a helyet,
hová fejed hajtod,
levendula
álmot hozó,
édes illatával
hintem meg

Vagyok
néma és láthatatlan,
mégis,
tőled elmozdíthatatlan;
elbújok
a lépteid nyomában,
s emellek észrevétlen
- nem süllyedhetsz el a sárban

Vagyok
melegség, mely
megszelídíti a napod,
sugárzó fényemmel
ha kell,
én megenyhítem
a fagyot
s tüdődbe oly tiszta
levegőt adok,
mely felfrissíti
elgyengült
élet-akaratod

Vagyok
lendület,
hogy élj, s remélj…
mert élni kell!
Olyan hittel,
mely önmagadtól
nem tántoríthat el

Vagyok…
mert
nem csak magamért,
érted is lennem kell…