Szemedbe nézve emlékek sokasága merül fel bennem;
első találkozásunk, első csókunk emléke; önfeledt kacagásod,
ahogy vad rohanással hagytuk magunk mögött a város
kőrengetegét -
de már nem látom a fényt; az újdonság varázsa elveszett,
s mi némán kérdezzük egymást a múlt felől -
bocsáss meg, kedves -
egymásnak csapódó sorsunk mindkettőnk életéből elvett,
s hozzáadott valamit, s most magányba félrehúzódva várjuk,
hogy begyógyuljon a seb.
Mégis; megérte -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése