BuSzabó Dezső: Kilenc haiku

Szorít a szívem
Állok – te állsz mellettem
A vers közepén

Nagy éjszaka van
El vagyok keseredve
Betelt a pohár

Mindenkinek ott
Van arcán a mosoly mely
Mindent elárul

Látod amott már
Kalapban járnak érzed?
– Minden nehezebb!

Sose mentünk el
Messzire a házunktól
– Ez nem volt helyes

Az igazmondás
Már csak ünnepi szokás
Reprodukció

Takarj be engem
Meleggel boldogsággal
Nekem ez elég

Horváth Zoltán: Az érzések mögött

A mosolyok mögött,
Emberek vannak.
Szívüknek mélyében,
Érzések laknak.

A könnyek előtt mindig,
Sértések vannak.
Amit a könnyezők mindig,
Másoktól kapnak.

Rossz időszak után,
Mindig jön a jó.
Többet nem is adhatna,
Mint egy kedves szó.

Mosolyok és könnyek,
Élnek és halnak.
Ezekkel a hozzáértők,
Mesterien csalnak.

A szélhámosok mindig,
Színészként játszanak.
Az életnek színpadán,
Embernek látszanak.

Ezért velük,
Nagyon vigyázz!
Az ő kedvükért,
Sose hibázz!   

Balázs László: Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.

Sárhelyi Erika: Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Pásztor Piroska: Sors

Távol a várostól elhagyott tanya áll,
ember nem jár erre, ide a madár száll,
dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút,
pajkos szél ringatja a rozoga kaput.
Itt roskadt magába a nádfedeles ház,
őrködik felette egy hűséges akác.
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva,
ablakai vakon pislognak a tájra.
Gémeskút karjával az égre integet,
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet.
A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt,
repedéseiben zöld fű vetett ágyat.
Foghíjas kerítés nem védi a házat,
az enyészet, a csend uralja a tájat.
Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott,
ablakai előtt muskátli pompázott.
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek
csilingelő hangja verte fel a csendet.
A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek,
égi ablakukba muskátlit ültettek.
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya,
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.

Kosztolányi Dezső: A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

Gergely Ágnes: Lélekszonda

A villámütés sose földelődik.
Ha barátod volt, nincs helyette más.
Szerelmet elveszteni: légszomj.
Barátot: fulladás.

A szerelmet egy ország figyeli.
A barátot mostanság kitalálják.
Mítoszokba, századfordulói
kocsmagőzbe, gyászbeszédekbe
taszíttatik a barátság,
mert odakintről fontosabb
a közös ól, a közös alkohol,
mint a kezdettől egycellába-zártság,
a szó, amitől felgyullad
akár a telefonzsinór;

ha szerelem nélkül elzihálsz magadnak,
barát nélkül
a hörgőkig átjár a gőz,
kamrádból minden ember ismerős –

méltóság volt a címered?
Testedről a világ lemond.
Lelkedbe pókhálónyi gyász:
fehér fonálon csüng a hold.

Sully Prudhomme: Törött váza

Hol a verbéna haldokol ma
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull az édes szerelem.

Az emberek vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog,
mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Jánosházy György: Csend

Mint felhajított, óriási érem,
úgy gördül lassú ívben odafent
az augusztusi Hold beteg-fehéren.
A csillagokból alászáll a csend,

griffszárnyakon ereszkedik a földre,
mint lázak szülte, furcsa, ásatag
madár; az éji rémeket kiköltve,
megüli a virrasztó házakat,

megüli a szorongó lelkeket,
a kifacsart, keserü agyakat,
emléket, vágyat, mindent eltemet,

nincs semmi, csak a túlvilági csend,
mely iszonyú árhullámként dagad,
s betölti a didergő végtelent.

Galgóczy Erzsébet: Milyen vagyok

Olyan vagyok, mint az útszéli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ezer ember lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homok nem leszek.
De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor . . .
. . . kicsi homok szem: - majd én is csillogok.

Csabai Andrea: gondolatfoszlányok

mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad

Babits Mihály: Július

Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan gyenge párra
úgy jött ránk e szerelem
mint a zápor a határra
mint a nyári zivatar
oly borusan és hamar.

Most a felhők alatt állunk
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó síkos az út -
ki tudhatja, hova jut?

Láttam amint szeme retten -
ó a boldogság kegyetlen,
nem valami víg dolog -
láttam amint sír ijedten
s mint veszélytől aki bus
finom feje rám borul.

Hallottam hogy hangja csuklott
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!

Dabi István: (...)

a nevetés és a sírás
nem ellenségek
hiszen nemegyszer
nevetéssel titkoljuk a sírást
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Szabó Lőrinc: Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárulkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

Hollósy Tóth Klára: Csendvilág

Bánatosan búcsúzik az erdő,
egymásra borulnak szomorún a fák,
a lámpák fényködébe rebbenőn
lebeg ide-oda egy-egy kósza árny.
Köszöntelek téged ősz, te kedves,
s titeket, ti hulló, sárga levelek,
szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg,
most rakjátok le életterhetek.

Vigyázod vándorod te néma világ,
kiket levegőd éltet, szelíd fényed,
elsiratgatjuk létünk fénykorát,
kecsegtetett csak, de meg nem értett.
Az idő nem áll meg, csak fut tova,
tavaszarcodat jobban szerettem én,
lelkemnek víg nyarad volt otthona,
jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.

Kopaszodó fák közt bolyong a csend,
otthonát félti az örök Jelenlét,
a vetkező fa oly alakot vett,
mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért.
A béke vagy te, néma csendvilág,
ki tudja, hányszor találkozunk mi még,
Ő, ki kezében tartja a csodát,
e világot, létet, emberek hitét.

Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán
a lomb közepén.
Alig súrolja
egy-két madár.

Az árny, az éj
beléje vágva áll.
A lomb közepén
megül a csend a fán.

Kaffka Margit: Csend

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- - Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka múlt idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, - várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
- - - E csöndet ismerem.

Komáromi János: Egyedül-csend

egyedül álltam ott a csenddel
ketten néztük a sok sárga csillagot
ahogy egyre halványodtak
és beleolvadtak a hajnali ég puha-fehér párnájába
kicsit megrázkódtam
ingem alá bújt be hideg-nyirkos karjaival a hajnali szél
szólni akartam
de a csendhez csak bolond beszél
így hát hallgattam tovább
...és fáztam

Fésűs Éva: Téged csodállak

Téged csodállak a csend ritmusában,
mely mint fehér-kék bölcső lengi át
a téli tájat, s ringatja magában
a dalolatlan alvó muzsikát.

Téged szeretlek a nap melegében,
mert tudja forróságod titkait,
s a gyöngyvirág illattá vált szívében,
ha május éjén álmodni tanít.

A pőre fák fekete tintarajzán,
a folyó fénykáprázta tükörén,
tavaszi jázminágon, meggyek ajkán
mosolyod suhanását űzöm én.

Ujjadnak nesztelen, lágy rendezését
őrizgeti a rét selyemhaja,
nyomodban száll a felhő és a szépség,
alélt levélkék röppenő raja.

Iránytű lesz a szárba szökkenő mag,
Téged takar az őszi rozsdaszín;
bogár röptének ívein kutatlak
s habmosta szikla zord vonásain.

S míg nyári délutánok sárga mézén
bódulva szívom édességedet,
ellágyulok egy lepke szárnyszegélyén,
mert azt a kis mintát is ismered.

Te vagy a létem szendergő tavára
fodrot szakítva hulló kődarab,
s Te vagy a váró part, hullám határa,
amerre vágy-köröm mind tágasabb.

Mindenben ott élsz, és sehol se lellek,
de bár szememre fényt vagy éjet adj,
részben s egészben örökké kereslek,
ki szívem fájó üressége vagy

Antalffy Emil: Szerelem-tánc

Táncol az éj a Hold alatt,
A csillagok éneklik a szólamot,
Táncol a vágy a szám alatt,
Megcsókolni téged a legszebb gondolat.

Megpihen a ritmus a tó keblén,
Körbe állja a szőke Holdsugár,
S hirtelenből gyengéden beléhasad,
Csónakom evezőjén a bohóc ár.

Fellázad a békaraj,
Hiányolja az égi áldomást,
S kórusban dalolják,
Hogy megérintsem a szád.

Táncol az ég a szem tükrén,
A Sötétség Holdfénybe ugrál,
S sorsunkat az Ég könyvébe
Írja a sors lapján.

Dsida Jenő: Egy fecske átsuhan...

Valami volt.

Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,

egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.

Szélűzött felhők közt kisüt a hold.

Boldogságból torony emelkedik
s már leomolt.

Illanó illat
villanó fény,
káprázó szemnek ezerszinü folt.

Egy búcsuzó fecske átsuhan
házunk füstje fölött.

Csak ennyi volt.

Tóth Árpád: Harangvirág

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

Ladányi Mihály: Nyolc sor

Nem is tudom,
hogy mi van a gyönyör alján
hogy reggelre
mintha nem is lett volna
hogy reggelre
mindegyik szerelem
kitömött kék madár
pereg a tolla

Ruder Jana: Kettétört csillag

Most kicsit a csendbe burkolódzom
csak fákat hallgatok...
hagyom, hogy végig aludják álmukat
bennem a gondolatok.
Hasadó villámként vágott
létembe a felismerés,
kettétört csillaggá lettem,
s most minden szavam kevés…

Ruder Jana: Maradtam volna még

Maradtam volna még...
de a kék lehalványult az égről...
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből,
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.
Együtt néztük
éjfél után...
s puha parázzsá vált a délután...

Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán összetört a fény
szemem íriszén...

halkan dúdoltam... csendesen,
kevés lett neked...
s a vékony hártyává vált hangjegyek
néha sírtak -
könnycseppjei hozzád gurultak...

Igazi dalt akartam...
mi áthatol a lelkemen,
kisimítva sok vasalatlan ráncot,
hordtam magamon nehéz acélláncot...
oly könnyűnek tűnt, nem fájt, hogy bőröm tőle sorjás'
feléd indult tőlem minden kis mosolygás...

maradtam volna még...
de a kék lehalványult az égről,
puha parazsak hulltak a csillagok szeméből...

Ruder Jana: Már és még...

Néha elvegyülök a szótlanok között,
de kezemmel már taszítom a ködöt,
amit szemem elé hordott a szél…
a reggeli fénynél, jobban érzékelem,
mi az, mi örökre fénytelen.
Néha hangosan kiáltok,
sok összegyűrt átok,
mit arcomba köp a tegnap,
keresi,  hol van a szebb nap,
s jéghideg jelenével összetöri  álmom.
Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,
hogy ostoroktól védjem meg magam,
mint rét végén nyíló apró kis virág,
mit a nyár foga lassan már lerág,
színtelenül haldokló vagyok.
Egy kicsit még  kapaszkodok.
Mielőtt e létből végleg elmegyek,
éreznem kell, hogy milyen  lehet,
amikor  egy  lélek  őszintén szeret.

Tornay András: Tanács magamnak, magamtól, miattam

 
Nagy veszteség magamat nem szeretni!
Egyedül én élhetem az életem.
És vigyáznom kell rá.

Rab Zsuzsa: Vasárnapi vigasztaló

  
"Másképp magad nem védheted
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polip-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szivedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt..."

Csurai Zsófia : Egyszerű vers

...Egyszerű lélek
egyszerű testben.
Egyszerű érzés
egyszerű szívben.
Egyszerű szenvedély
egyszerű vágyban.
Egyszerű álmok
egyszerű világban.
Egyszerű könnyek
egyszerű szemben.
Egyszerű lány
egyszerű szerelemben.