Bánatosan búcsúzik az erdő,
egymásra borulnak szomorún a fák,
a lámpák fényködébe rebbenőn
lebeg ide-oda egy-egy kósza árny.
Köszöntelek téged ősz, te kedves,
s titeket, ti hulló, sárga levelek,
szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg,
most rakjátok le életterhetek.
Vigyázod vándorod te néma világ,
kiket levegőd éltet, szelíd fényed,
elsiratgatjuk létünk fénykorát,
kecsegtetett csak, de meg nem értett.
Az idő nem áll meg, csak fut tova,
tavaszarcodat jobban szerettem én,
lelkemnek víg nyarad volt otthona,
jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.
Kopaszodó fák közt bolyong a csend,
otthonát félti az örök Jelenlét,
a vetkező fa oly alakot vett,
mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért.
A béke vagy te, néma csendvilág,
ki tudja, hányszor találkozunk mi még,
Ő, ki kezében tartja a csodát,
e világot, létet, emberek hitét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése