Néha elvegyülök a szótlanok között,
de kezemmel már taszítom a ködöt,
amit szemem elé hordott a szél…
a reggeli fénynél, jobban érzékelem,
mi az, mi örökre fénytelen.
Néha hangosan kiáltok,
sok összegyűrt átok,
mit arcomba köp a tegnap,
keresi, hol van a szebb nap,
s jéghideg jelenével összetöri álmom.
Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,
hogy ostoroktól védjem meg magam,
mint rét végén nyíló apró kis virág,
mit a nyár foga lassan már lerág,
színtelenül haldokló vagyok.
Egy kicsit még kapaszkodok.
Mielőtt e létből végleg elmegyek,
éreznem kell, hogy milyen lehet,
amikor egy lélek őszintén szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése